82. rész

'zene' 

Fáradtan mozgolódtam az ágyunkban, mire végre Krisztián mellé kerültem. Fejemet a mellkasába fúrva ölelte át.

                - Jó reggelt szépségem. – suttogta.

                    - Majd olyan 3-4 óra múlva ismételd ezt meg.

                - Ne csináld már! Gyerünk, kelj fel. Nem akarom az utolsó napunkat átaludni.

                 - Gondoltál volna erre, mielőtt bemásztál hozzám, a kádba.

Arcán sokat mondó mosoly jelent meg, miközben szüntelen a vállamat simogatta.

                - Minek örülsz ennyire? – mosolyogtam rá.

                 - Csak eszembe jutott a tegnap este.

                - Pasik… - toltam el fejcsóválva magamtól. Minderre csak egy fintorral válaszolt.

                - Mozdulj! Éhes vagyok.

                 - Látod a homlokomra írva, a hatalmas „szobalány” feliratot? Fogod, és szépen ellátod magad. – kacsintottam rá.

                  - Hm….egy szobalány ruha… - ábrándozott.

                - Megint nagyon vicces kedvedben vagy.

                 - Hát, tudod….

                  - Mindegy! Mai program? Van valami ötleted?

                   - Mihez lenne kedved?

                  - Strand? – néztem rá hatalmasra nyílt szemekkel.

                 - De akkor most felkelsz.

                - Megegyeztünk. – sóhajtottam.

Lassan felkelt azt ágyból és annak szélére ült.

                - Krisz! – nyújtottam felé mindkét kezem, jelezve, hogy bújjon még vissza. Értette a célzást és egy mosoly kíséretében felém hajolt. Kezem nyaka köré fontam és kínzó lassúsággal egyre közelebb húztam magamhoz, mígnem ajkai az enyémet nem súrolták.  Belemosolygott csókunkba.

Imádom az ilyen hangulatingadozásokat kettőnk között. Sokszor eszembe jut, hogy mennyire olaszos temperamentumú személyiségek vagyunk. Pedig egyikünk családfájában sem fedezhető fel ilyen vérvonal. Nagyon is hangulatemberek vagyunk, és az érzéseink vezérelik tetteinket.

Ezekért az „egyik percben haragszom, a másikban ölni tudnék érted” pillanatokért bármit megadnék…

Már megismétlődni látszottak a tegnap este történtek, de valaki a lehető legrosszabb pillanatban kereste Krisztiánt a telefonján.

                - Fhu… de utálom az IPhone-odat. – dünnyögtem ajakiba. Kezeimet mellkasára támasztva nyomtam fel magam ülő helyzetbe.

                - Én is. – lihegte, miközben szemei arcomat fürkészték, ahogy a hasán ültem.

Az éjjeliszekrény felé nyújtózkodtam, hogy elérjem a készüléket, mely kitartóan csöngött. A kijelzőn Heni hatalmas neve, és egy kép köszönt vissza, melyen Krisztián éppen puszit ad az illetékesnek. *Hányni tudnék…*

Nem tagadom, a zöld szemű szörny újra hatalmába kerített. Legszívesebben felvettem volna, hogy részletesen ecseteljem Krisz épp nem ér rá, mivel fontosabb dolga van VELEM. Végül jó kislány módjára odanyújtottam a telefont a tulajdonosának. Ez van… Az illem és a jól neveltség felülkerekedett belső istennőm felett, aki most kénytelen csalódottan távozni. De igaz, ami igaz. Nem tudtam megállni, hogy egy fintorral ne hozzam Krisztián tudatára nem tetszésemet.

Igaz, elutasította a hívást, de addigra már leszálltam róla. Teljesen elvette a kedvem mindentől az a nő…

                - Hol hagytuk abba? – nézett rám mosolyogva.

                   - Induljunk lassan.  – hangomban némi hűvösség, netán sértődöttség érződött, amit ő is észrevett.

                - Viki! – nyúlt a kezem után. Próbáltam mosolyogni, és egy apró puszit adtam a szájára. Habár legbelül ordítani tudtam volna…

A nap nagy rész kábé ugyan így telt. Egy kitartó embernek köszönhetően, Krisztián telefonja állandóan csörgött, és ez rányomta a bélyegét szinte mindenre. Természetesen Heni volt az az igen kitartó személy. *Őszintén, ha már tízszer kinyomta, tizenegyedszerre fel fogja venni? Hagyjuk már…* Persze Krisz is érezte, hogy valami nem stimmel. Többször rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de ilyenkor csak helyeslően bólintottam.

A reggeli tervekhez hűen a strandon kötöttünk ki. Alig, hogy levettem a kis ruhámat, és a kiterített törülközőre feküdtem egy száll bikiniben, Krisztián már el is tűnt. Se szó, se beszéd, fogta és lelépett.

                - Helló cicám. – mosolygott rám egy fürdőgatyás srác. A Szemüvegemet lentebb tolva néztem rá, hogy hozzám beszél?

                  - Bocsi, de nem vagyok túl barátságos, és nem szeretem, ha meg akarnak szelídíteni. – fordultam át a hasamra, jelezve, hogy kopjon le.

A pufogott valamit az orra alatt és le is lépett. Krisztián nem sokkal ezután érkezett meg, és huppant le mellém a törülközőre.

                - Na, mi van? Eszedbe jutott, hogy van barátnőd is? – néztem rá kérdően, majd újra a hátamra fordultam, és a könyökömmel támasztottam meg magam.

                - Imádom, amikor a sértődött, féltékeny barátnő szerepét játszod. – hajolt felém mosolyogva, mire én csak egy gúnyos fintorral reagáltam. Persze, ezt nem hagyta szó nélkül, és utánozni kezdett. Tegyük hozzá, hatalmas túlzással… Végül mosolyogva csókban forrtunk össze.

                - Utálok itt lenni. – suttogtam ajkaiba.

                  - Pedig annyira ki akartál jönni. – simított egy hajtincset a fülem mögé.

                - Csak azt ne mond, hogy te nem vetted észre, hogy mindenki minket bámul. Ki ezért, ki azért…

                - Csupán féltékenyek. Nem kell velük foglalkozni. – magyarázta, miközben apró puszikat lehet a számra.

                   - Igyekszem. – sóhajtottam. – Merre jártál az előbb?

                - Majd elfelejtettem, hoztam neked valamit. – fordult hátra, és a táskájában kezdett kutatni. Végül egy dobozzal a kezében fordult vissza.

Lelkesen bontottam ki a vékony szalagot, meg a keresztülfutott a dobozon. Mikor felnyitottam, orromat megcsapta a belsejében lévő sütemény édes illata. Egy szív alakú édesség volt, melyet hangjegyek díszítettek, továbbá egy „V&K” felirat volt olvasható rajta.

                - Csoki torta marcipán bevonattal. A kedvenced. – suttogta, és kivette a dobozból a finomságot.

                - Aranyos vagy, de tudod, hogy nem lehet. – adtam apró puszit az arcára. – Csabi és Norbi megölne, ha megtudná.

                  - Én nem mondom el nekik. – kacsintott. A szemem forgattam makacsságától.  – Egy falatot, légyszi.

                 - Majd még meglátom. – mosolyogtam rá rejtélyesen. Óvatosan kivettem a kezéből a sütit, és a szája felé közelítettem vele. Lassan harapott bele, miközben végig a szemembe nézett azzal az ellenállhatatlanul csábos nézésével. *Kicsinálsz!* A következő harapásnál, már én is akcióba lendültem. A sütemény másik oldalából fogyasztottam el egy kisebb darabot. Egészen addig szórakoztunk, míg a köztünk lévő akadály el nem fogyott és édes csókban nem forrtunk össze.

Kezdtünk egyre inkább egymásba gabalyodni. Kezei lassan a fenekemre csúsztak, majd óvatosan belemarkolva húzott az ölébe. Lábam dereka köré fontam, ezzel is még közelebb vonva magamhoz.

                - Utálom, ha ráncigálnak. – nyögtem ajkaiba.

                  - Jelen pillanatban én is sok mindent utálok. – suttogta elcsukló hangon.

                - Például?

                - Például azt, hogy egy nyílt strandon vagyunk. Vagy azt, hogy ilyen sok ruha van rajtad.

Minden bizonnyal a lehető legrosszabb pillanatban szólalt meg ismételten Krisztián telefonja. *Esküszöm, egyszer felgyújtom!* A készülék felé nyúltam, amin megint csak Heni neve volt olvasható.

                - Miért van az, hogy nem lepődtem meg. Nagyszerűen tud időzíteni. – pufogtam, miközben átnyújtottam a telefont a tulajdonosának.

                  - Ez nem érti, hogy nem akarok vele beszélni? Nem tudom hányszor kinyomtam. Valószínű, hogy most fel fogom venni.

                - Várj! Úgysem adja fel. Jobb most túlesni rajta.

                - Biztos? – nézett rám kérdőn, mire válaszul csak bólintottam.

Ahogy fogadta a hívást, a kedvesebb énje, mintha mérföldekkel arrébb szárnyalt volna. Hangja hideg volt, szavai lekezelően és flegmán hatottak.

                - Jól van, akkor még gondolkodom rajta. Bár felesleges. Tudod a választ. – zárta le a beszélgetést.

                - Na, ugye, hogy túlélted. – mosolyogtam rá.

                  - Ja.

                - Olyan kedvetlen lettél. Valami baj van? – öleltem át.

                 - Nincs semmi. – sóhajtott. – Tudod, egy fotózással kapcsolatban hívott. Megkereste egy francia divatlap és valahogy elérte, hogy ő választhasson fotóst.

                - És téged akar. – fejeztem be helyette a mondandóját. Ő csak helyeslően bólintott erre. – Ez hatalmas előrelépés lehet a karrieredben, de nem akarlak sem rábeszélni, sem pedig lebeszélni róla. Ez a te döntésed kell, hogy legyen.

                  - Nem bánnád?

                - Nem örülnék neki, ha elfogadnád. – sóhajtottam. – De bízom benned. Tudom mekkora jelentőséggel bír egy ilyen munka. Én támogatni foglak, bárhogy is döntesz.

Végül annyiban maradtunk, hogy még gondolkodik rajta. El sem hiszem, hogy azt mondtam, vállalja el. Persze, ezt így szó szerint nem mondtam ki, de utaltam rá. *Nem vagyok normális.* Belegondolva, tényleg sokat jelent egy ilyen munka. Nem csak tapasztalatszerzés miatt, de a határon túl is megismerik a munkáját, a nevét. Csak így érhet el, általa annyira vágyott sikereket.

A napon süttetem magam, Krisztián pedig valahol a Balatonban lubickolt. Hittem ezt én, mígnem egyszer csak csurom vizesen feküdt el rajtam. A meglepetés erejétől, illetve Krisztián jéghideg testének az érintésétől a lélegzetem is elállt.

                - Ilyen hatással sem voltam még rád. – nevetett.

                  - Fhu, de utállak. – suttogtam elcsukló hangon.

                - Azért ne túlozzunk.

                - Menjünk haza. – kérleltem, újabb csókcsatánk után, mire hevesen bólogatni kezdett.

A bejárati ajtót becsukva magunk mögött, azonnal egymásnak estünk. Krisztián kezeimet a fejem fölé emelve a falnak tolt és vadul csókolni kezdett, majd áttért a nyakamra. Egyik kezével az oldalamat simogatta, míg a másikkal összefogta a fejem fölé emelt csuklóimat, és továbbá is a falnak szorította. Kínzó lassúsággal csókolta végig nyakam összes pontját és haladt egyre lejjebb, ezzel hatalmas kínokat okozva nekem. Idegeim egy cérnaszálon táncoltak. Nem bírtam sokáig ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Vágytam rá, arra, hogy kezeimmel is érintsem, de nem engedte. Minden egyes perc, egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ajkai a bőrömet érték.

Az ölébe vett, és a kanapé felé tartott velem. A pólója szélébe markolva rángattam le róla a ruhát, és végre érinthettem őt. A kanapéra dőlt velem és teljes felsőtestével felém tornyosult…

               

                - Imádlak! – csókolt bele a hajamba. Fejemet megemelve hajoltam közelebb hozzá, hogy csókot adjak neki. Lábamat keresztülvetettem rajta, és újra a csípőjére ültem. Így csókoltam tovább.

                 - Kis telhetetlen. – mosolygott bele csókunkba.

Krisztián telefonja megint csak szétválásra kényszerített bennünket.

                - Reggel még utáltam. Mostanra első számú ellenségem lett! – nyúltan az asztal felé, hogy elérjem a készüléket. – Orsi az. – nyújtottam felé.

                - Szia Orsi. Mond gyorsan. – fogadta el a hívást.

Nem sok mindent értettem a beszélgetésükből. Az világos volt, hogy valami balhéról beszéltek.

                - Neki is köze van hozzá? – nézett rám Krisztián. *Na jó, határozottan utálom az ilyen szituációkat!* - El fogom intézni. Ne reagálj semmire. – sóhajtott. – Köszi, hogy szóltál. Szia! – bontotta a hívást.

Arca újra gondterheltnek tűnt. Fejét idegesen vetette hátra, ezzel a párnába verve azt.

                - Valami baj van? – simítottam végig az arcán.

                   - Most ne foglalkozzunk vele. – húzott a mellkasára. – Majd később elintézem. Twitterrel, meg rajongókkal kapcsolatos.

                - Mi történt?

                  - Pontosan én sem tudom. Valamin megint kiakadtak és megy a hiszti. – húzta el a száját.

Szemöldököm ráncolva nyúltam a telefon után, hogy felnézzek az említett közösségi oldalra. Krisztián nevére rákeresve érdekes dolgokra találtam. Többen kritizálták, hogy megváltozott az elmúlt időszakban, hogy furcsa lett a stílusa, az új ruhái. Szóvá tették, hogy jóval kevesebbet twittel, mint régen, és hiányolják őt a rajongói. A velem kapcsolatos twittek, viszont megleptek. Sokan engem okoltak a változás miatt, hogy én tehetek mindenről. Kétségtelen, az utálóim száma az egekbe szökött. Mindezen pedig nem segített az egyik rajongó által feltöltött lesi fotó, melyen egymásba gabalyodva csókolózunk a strandon.

Régóta hidegen hagy, ki mit gondol rólam. Nem ismernek közelről, így nehéz valós véleményeket alkotniuk rólam. A felett viszont nem tudtam elsiklani, hogy azért utálnak, mert Krisztián szeret. Ezt valószínűleg sose fogom megérteni.

                - Kicsim. – simított végig a hátamon.

                - Megyek, veszek egy forró fürdőt. – mosolyogtam rá.

Jól esett a forró víz. Ellazított. Úgy éreztem, minden gondom megszűnt létezni. Eszembe jutott a tegnap este. Krisztián tengerkék szemei, a mosolya, amitől minden nő elolvad. Gondolatmenetemből az ajtó lágy dörömbölése zökkentett ki.

                - Viki! – szólt egy hang, majd a kilincs felé nyúlt és lenyomta azt. De nem történt semmi. Az ajtót kulcsra zártam. Mondhatni, megelőzés képpen. Magányra vágytam, és csak így kaphattam meg. – Viki! – szólt ismét, de választ megint csak nem kapott. – Legalább csak válaszolj, hogy tudjam, jól vagy.

                - Minden rendben.

                  - Ne foglalkozz velük. Nem tudják, mi van köztünk, hogy mit érzek… nem tudnak semmit!

                - Krisz, szeretnék egyedül lenni!

                 - Szólj, ha bármi van. – hangjában keserűség, és fájdalom érződött.

Szemeimet lecsukva próbáltam kizárni a külvilág zajait. Az utcán közlekedő autók, és emberek okozta zajok halkulni kezdtek. Az ajtón beszűrődő tv hangja is egyre távolabbinak tűnt. De valahol messze, egy furcsa hang, egyre csak erősödött. Nem tudtam megállapítani, hogy mi volt, de mérhetetlen szomorúsággal volt teli. Szinte teljesen át tudtam érezni azt a bánatot, szenvedést, amit éreztetett.

A kád melletti polcon a telefonom rezegni kezdett. Összerezzentem. A különös hang híretlen csendesedni kezdett. Helyét átvették a külvilág zajai. És hogy valójában létezett-e, vagy csak a képzeletem szüleménye volt?... Nos, ez valószínűleg örök rejtély marad.

A telefon után nyúltam.

 „New Updates by ederkrisztian” Most valahogy nem tudott érdekelni a dolog. Alig, hogy visszaraktam, újabb poszt érkezett. És még egy, és még egy… A telefonom szinte pattogni kezdett a fából készült polcon.

                - Olvasd el, vagy kapcsold ki. Idegesít a hangja! – szólt Krisztián az ajtó mögül. *Vajon mindvégig itt volt?*

Tudjátok, a kíváncsiság nagy úr…

„Nekem is hiányzik a múlt… de már nem vagyok 18 éves, és még bőven fogok változni… az, hogy xy szerint az öltözködésem változott, az vak. Az, hogy van egy-két új cipőm, nem gondolom, hogy levonna a produkció értékéből, de divat kérdésben, nem a twitter a mérvadó. Az, hogy nem tudom hol, az utcán hogy viselkedtem, baromság! Nálam közvetlenebb ember nehezen találni. A legrosszabb napomon is igyekszem mindenkivel jó arc lenni. Ha valakinek pedig fáj, hogy barátnőm van, és fontos számomra és időt vesz el a napjaimból, az dobja ki a cd-m! Aki értékeli a dalokat, a belefektetett munkát és tényleg szereti, amit csinálok, az nem írogat egy cipőről, ami egyébként hibátlan. Nem borul ki, ha nem írok napi 30x… hanem csak hallgatja a zeném, ha szar napja van.. vagy ha jó! Vagy élvezi a koncertet, vagy csak szimplán bólint egyet az utcán, ha szembe jövök vele.”

„merthogy az ember egyiknapról a másikra megváltozik…:) 5 év alatt körülbelül 78 időszak volt, amikor azt hallgattam, hogy megváltoztam…”

„és amúgy igen. attól, hogy közszereplő vagyok, lehet magánéletem! nyaralni vagyok a barátnőmmel, de sikerült elbasznotok ezt a kevés időt is. Grat a kedves „rajongóimnak” „

Kemény volt, néha fájdalmasan nyers, de őszinte! A posztjait olvasva, arra jutottam, hogy itt az ideje, hogy én is szembenézzek vele. Kiszálltam a kádból, és egy törülközőt csavartam magam köré. A fürdőszoba ajtót kinyitva, Krisztiánba botlottam. Végig ott ült az ajtóval szembe a földön. Fejét lehajtva a telefonját nyomkodta. Közelebb léptem hozzá, és leguggoltam. Ahogy felnézett rám, két hatalmas szempárral találtam szembe magam. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam, és szorosan öleltem.

                - Megijesztettél. – suttogta.

                  - Sajnálom, de… Nem tudom. Kereshetek kifogásokat, mentségeket, de mind csak hazugság lenne. Én magam se tudom, mi történt pontosan. Fájt mindaz, amit állítottak.

                - De te is tudod, és én is tudom, hogy nem igaz! Ők meg nem érdekelnek. Semmi közük a magánéletemhez. Nem tartozunk nekik magyarázkodással, esetleg bocsánatkéréssel.

                - Attól még rossz érzés, hogy házisárkányként tekintenek rám.

                   - Nem vagy az. – mosolygott. – Vagy ha mégis, kétségtelenül a világ legszebb sárkányával állok szembe.

                 - Bolond. – löktem kissé meg.

                - Gyere. Menjünk aludni. – állított fel a padlóról, majd kézen fogott és a szoba irányába kezdett húzni.

                  - Várj. – torpantam meg, mire kérdőn nézett rám. – Szeretlek. – néztem mélyen a szemébe. Látszott rajta, hatalmas kő esett le a szívéről, hogy végre újra kimondtam.

81. rész

Bocsánat, hogy eltűntem, de elég nehéz napokat éltem át mostanában. Igyekszem hamar hozni a folytatást, addig itt egy szerintem elég hosszúra sikeredett rész. Jó szórakozást!

'zene' 

A reggeli napsugarak gyengéden cirógatták az arcomat. Fáradtan feküdtem Krisztián mellett a napágyban. Szörnyen kényelmetlen volt, de semmi erőm nem volt felkelni. Végül erőt vettem magamon, és óvatosan felkeltem.  Reggelit akartam készíteni, de természetesen a hűtő teljesen üres volt. *Mit is vártam.* Egy kávét tudtam főzni, így amikor az elkészült, egy hatalmas bögre kíséretében kimentem Krisztiánhoz a teraszra. Még mindig mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, de ha egy szó nélkül elmegyek a boltba, és Ő közben felébred, aggódni fog.

                - Krisz. – simítottam végig a karján.

Nagy nehezen felébredt, és felült. Álmosan dörzsölgette szemeit, és fáradtan nyöszörgött. A kezébe adtam a bögrét, és a hátát kezdtem simogatni. A lassú mozgás lassan gyengéd masszírozásba ment át.

                 - Ez nagyon jó. – nyögött fel. Egy ideig masszíroztam, majd kezeit az enyémekre helyezve utalt, hogy már elég lesz.

                - Elszaladok boltba valami reggeliért. – mosolyogtam rá.

                   - Hagyd a fenébe. Inkább gyere és bújj vissza még egy kicsit. – húzott a karjai közé és eldőlt a napágyban.

                - De éhes vagyok!

                   - Akkor majd később elmegyünk kajálni, de még egy kicsit maradj így. – simított végig az oldalamon.

                - Rendben, viszont menjünk be. – kérleltem – Ez az izé annyira kényelmetlen.

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy most meg kell mozdulnia, de végül csak felkelt. Ahogy kábán botorkált befelé a szobába alkalmam nyílt jobban megnézni őt. Szemem végig siklott a hátán. *Ó, Istenem!* A látványtól akaratlanul is, de az ajkaimba haraptam.

                - Nem jössz? – fordult vissza felém. Pontosan úgy mért végig, ahogy az előbb én tettem. Közelebb jött és ujjaival kiszabadította ajkamat a fogaim szorításából. – Ezt ne. – suttogta.

                - Jól nézel ki. Nagyon is! – mondtam majd szemem újra felfedezőútra indult.

                 - Te sem panaszkodhatsz. – jegyezte meg egy féloldalas mosoly társaságában.

A szobában az ágyon ülve vártam, hogy felöltözzön. Mikor már végre sikerült eldönteni, hogy a fekete vagy a barna ingjét veszi fel, indulni készültünk. Felálltam az ágyról, és a táskámért nyúltam. Éreztem, hogy egy kar a derekam köré fonódik, és erősen magához szorít. Hallottam, ahogy mélyeket sóhajt. Ajaki a nyakamat érintették. Lassan haladt egyre lejjebb és lejjebb. Amennyire vágytam rá, annyira toltam volna el messze magamtól. Szembefordított magával. Mutatóujjával vágyakozva simított végig arcomon, majd az ajkaimon.

                - Ne. – suttogtam és elfordítottam a fejem. Szégyelltem magam miatta, de egyszerűen nem voltam rá képes. Nem tudnám ugyan úgy megcsókolni, mint régen… már nem. Egyelőre, még nem. Óvatosan eltoltam magamtól, és a kimentem a szobából. Az ajtónak dőlve vártam, és kis idő elteltével meg is jelent előttem. Nem tudtam mit mondani neki. Iszonyatosan szégyelltem magam a történtek miatt. A kilincs után nyúltam, de Ő ezt megakadályozva megfogta a kezemet.

                  - Nem szeretem, ha játszanak velem. – mondta halkan és kimérten.

                - Sose játszottam veled. Krisz! – néztem fájdalmasan a szemébe.

                - Mindegy. Csak közölni szerettem volna. – Indulni készült, de most én állítottam meg őt.

                - Ilyennek ismersz? Szerinted csak játszom veled? Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék rá?

                - Már nem tudom, mit higgyek. Megváltoztál, lassan nem tudom, ki vagy. Lehet a tegnapi beszélgetés vagy Heni felbukkanása az oka. Nem tudom! Heni játszott velem…

                 - Én nem ő vagyok, érted!? Én nem Heni vagyok!

Úgy éreztem, egy világ tört össze bennem. Minden erőm elhagyott, a gyengeség kerített hatalmába. Épp, hogy meg tudtam állni a lábamon. Könnybe lábadt szemekkel pislogtam rá és nem értettem, mikor csúszott ki ennyire a talaj a lábam alól.

Krisztián nyugtatgatni próbált. Kedvesen átölelt és a hátamat simogatta.

                - Tudom. – suttogta.

                - Mikor lesz már egy olyan nap, amikor nincs veszekedés, hiszti és sírás. Amikor csak ketten vagyunk… boldogak vagyunk? – szipogtam.

                 - Tudod Viki, nem értelek néha. Tegnap még azt mondtad, már nem szeretsz. Most pedig egyáltalán nem erre utal mindez.

                - Erős túlzás volt! Csupán azt akartam elmondani, hogy már nem érzem azt, amit régen. Már nem vagy olyan fontos, de nem tudnálak elengedni, még nem lennék képes rá. Túlságosan kötődöm hozzád.

                - A megszokás és a kötődés nem ér fel a szerelemmel. Néha úgy érzem, csak időhúzás az egész, hogy már nincs miért harcolni, de továbblépni se merünk.

                -  Mert így is van. Félek, hogy teljesen elveszítelek, hogy örökre kilépsz az életemből.

                - De így se jó. Csak szenvedünk, és a végén teljesen megutáljuk egymást. Pont így távolodunk el egymástól a leginkább. Dönteni kell.

                - Ne. – suttogtam.

                - Muszáj. Legyen vége most, vagy pedig megbeszélünk mindent, nem titkolózunk a másik előtt és ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Mi legyen?

                - Egyik se. – válaszoltam rekedtes hangon. – Felejtsünk el mindent, a múltat, a veszekedéseket. Kezdjük előröl, tiszta lappal.

                - Előröl? – ráncolta össze homlokát.

                - Nincs kiút ebből ez elcseszett helyzetből. Hányszor próbáltuk meg helyrehozni, megbeszélni a problémákat? Nem ment. Itt a felejtés, és a tiszta lap az, ami még segíthet rajtunk. Már ha akarod.

Erősen magához húzott, és újból átölelt. Ez az ölelés most más volt, mint az eddigiek. Talán most szólt igazán arról, amiről már az elején kellett volna. Most éreztem csak, hogy tényleg fontos vagyok.

                - Persze, hogy akarom. Hogy ne akarnám. Még mindig nagyon szeretlek. – suttogta.

                   - Egy feltétel. A következő pár nap főképp a boldogságról szóljon, kérlek. Nem akarok veszekedni. Már belefáradtam a folytonos harcokba. Csupán pihenni szeretnék egy kicsit.

Nem szólt semmit. Fejével bólintott utalva, hogy megértette. Egy mosoly kíséretében megfogta a kezem, és indulni készült. Maga után húzott volna, de én nem mozdultam. Kezét megszorítottam, ezzel érve el, hogy újra rám nézzen. Kérdően pislogott mikor visszafordult. Léptem egyet előre, ezzel csökkentve a köztünk lévő távolságot.  Lábujjhegyre emelkedve ajkaimmal az övéit érintettem. A pillanat nem tartott sokáig, mégis felért bármi mással. Mikor elhúzódtam, lágyan mosolygott rám.

                - Szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjamat, mint ahogy az óvodások szokták. Gyerekes mozdulataim láttán, nem bírt a feltörő nevetésével. – Na, már! – löktem oldalba.

                   - Nem mondod komolyan? – biccentett a még mindig a levegőben lévő karom felé.

                - Szerinted? Ne csináld már!

                   - Na jó. – sóhajtott, és megpróbált komoly lenni. – Szent a béke. – kulcsolta össze kisujját az enyémmel.

Közel egy órás csúszással, de lassan csak elindultunk reggelizni. A városban sétálgattunk, egy éttermet keresve. Nem volt nehéz feladat, ugyan is minden második épület egy kisebb bárrá, étteremmé volt kialakítva. Rengeteg mellett elhaladtunk, de egyikről se vettünk tudomást. Jól esett végre vidáman, felszabadultan beszélgetni vele. Végig nevettük az utat, miközben kéz a kézben sétáltunk. Mikor már nem bírtam tovább, az egyik étterem teraszán helyet foglaltunk. A pincér azonnal jött is, és felvette a rendelést.

                - Egyelőre egy kávé és egy narancslé lesz. – mondta Krisztián. A pincér egy-egy étlapot helyezett elénk, majd elment. Krisztián kivette a kezemből az ételek sokaságát tartalmazó nagy alapú könyvet, és az asztal másik végébe tette.

                 - Ezt mos miért? Add vissza! – nyafogtam.

                   - Mi szükség van rá? Itt az enyém. – emelte fel az előtte lévő étlapot. Értettem mire megy ki a játék. Azt akarta, hogy közelebb legyek hozzá. *Akkor lássuk.*

                   - Szerintem én ilyen virslit eszek. – magyarázta. – Te?

                - Nem tudom. – húztam el a számat.

                - Segítek. Mit ennél szívesen?

                  - Bundáskenyeret. – nevettem fel. – De maradjunk inkább valami gyümölcsnél. – néztem rá mosolyogva.

                - Te meg az állandó diétád. – csóválta meg a fejét.

                - Sikerült választani? – kérdezte a pincér.

                   - Igen. Lesz egy gyümölcstál, illetve pár virsli. Továbbá hozzon, kérem bundáskenyeret is.

Amint a pincér leírta a rendelést, udvariasan biccentett, majd újra eltűnt.

                - Most miért kellett megrendelni azt is?

                  - Mert ez előbb mondtad, hogy szeretnél enni. – simított végig a karomon.

                - Akkor se fogom megkóstolni. Nem lehet.

                  - Akkor majd én megeszem. Neked pedig muszáj lesz végignézned.

                - Utállak. – nyújtottam rá a nyelvem.

                 - Tartsd a szádban! – hajolt közelebb, de szeme sarkából oldalra pillantott. Ajkaimba harapva mosolyogtam és nagyokat pislogtam rá. – Ne csináld. – suttogta rekedtes hangon.

                - Nem tetszem?

                   - Hülyéskedsz? Épp ellenkezőleg, túlságosan is tetszel.

Szavai újra mosolyt csaltak az arcomra. A reggelit legfőképp a vidámság, boldogság, jókedv hangulata járta át. Krisztián többször pillantott a terem másik sarkában lévő asztalhoz. Eleinte nem nyilvánítottam neki túl nagy szerepet, épp ezért próbáltam figyelmen kívül hagyni. Miután tízedjére is oldalra nézett, már nem bírtam tovább. Az asztal felé pillantva Henit fedeztem fel. A hangulatom teljes mértékben megváltozott. Semmi kedvem nem volt tovább jópofizni…

Krisztián a karomat simogatta, mélyen a szemembe nézett és egyre közelebb hajolt, hogy megcsókoljon.

                - Krisz, tudod… - szólaltam meg, mielőtt ajkunk összeért volna. – én se szeretem, ha játszanak velem. – mondtam egyenesen a szemébe. Gyengéden eltoltam magamtól, és Henire vetettem egy pillantást. Ezek után egyből értette, miről beszéltem. Bűnbánóan sütötte le szemeit. Ennyi volt, nem bírtam tovább! A széket kitolva magam alól felálltam, és elhagytam az éttermet. A közeli Balaton partot céloztam meg. Lassan sétáltam, mikor valaki megérintette a vállam. Tudtam, hogy Krisztián az. Mikor hátra fordultam, gyanúm beigazolódott.

                - Viki…

                   - Nem! Nem érdekel, érted?!  - Végképp kiborultam. Szemeim megteltek könnyekkel. Ezt látva, szorosan magához ölelt, és nyugtatóan a hátamat kezdte simogatni.

                - Ne velem akard féltékennyé tenni. Ha vissza szeretnéd kapni őt, keress valaki mást, aki segít. – suttogtam könnyeimmel küszködve.

                - Nem akarom visszakapni. Nekem te kellesz! Ennyi idő után sem sikerült erről meggyőznöm?

                - Nem látod magadat! Ha látnád… Van valami még köztetek, mintha még nem zártad volna le azt a kapcsolatot.

                  - Ha tudnád, mi történt, nem mondanád most ezt.

                - Talán, ha elmondanád! Egyszer sem próbáltál még meg beszélgetni erről.

Nagyot sóhajtott, és eltolt magától. Kezeimet megfogta, és úgy húzott maga után. Ellenkezni akartam, de újra rám nézett egy pillanatra.

                 - Gyere… csak gyere. – suttogta.

Egy ideig sétáltunk. Fogalmam se volt, hová tartunk. Végül egy fás részen álltunk meg. Krisztián leült az egyik tövébe, és a fa törzsének támasztotta a hátát. Az avart megpaskolva jelezte, hogy üljek mellé.

                - Itt ketten vagyunk. Nincs, aki megzavarhatna. – magyarázta, de nem nézett rám.

                 - Figyelek. – utaltam, hogy igazán elkezdhetné a mesélését.

Nagy levegőt vett, és bele is kezdett.

                - Régen volt, még jóval előtted. Egyik fotózáson ismertem meg. Hamar kiderült, hogy tökéletesen megértjük egymást. Boldogok voltunk, minden tökéletes volt… legalábbis én ezt hittem. Mint később kiderült, csak egy látszatkapcsolat volt a részéről. Egy színjáték, amivel maga mellett tarthatott. Egyik koncertről hamarabb hazaértem, mint ahogy megbeszéltük. Az akkori lakásomban, a saját ágyamban, az egyik háttértáncosommal…. – szemeit lecsukta. Láttam rajta, felzaklatták az emlékek. Közelebb húzódtam hozzá, és homlokomat halántékának támasztottam. – Pocsék érzés volt. – folytatta. – Természetesen ezután mindennek vége lett. Látni se akartam többé. Úgy éreztem átvert, kihasznált, és végül is igazam volt. Talán az fájt a legjobban, hogy én komolyan gondoltam vele. Ezzel szemben, neki semmit sem jelentettem. Később kiderült, a kezdetektől kezdve megcsalt. Úgy voltam vele, ha velem ezt megtehették, nekem is van jogom ugyanezt tenni másokkal. Azt a Krisztiánt ismerted Te meg.

                - Te nem vagy olyan, mint ő. – simítottam végig az arcán.

                  - De olyan voltam. Mindaz, aki most vagyok, neked köszönhetem.

                                - Hé, nem! Ezt felejtsd el, kérlek.

Még jobban magához szorított, fejét pedig a nyakamba fúrta.

                - Sajnálom. – suttogtam és a nyakába pusziltam.

Egy ideig összebújva ültünk.

                  -  Most már elég lesz ebből a letargiából. – mosolyogtam rá bíztatóan. – Emlékszel, megígérted, hogy vidámság és jókedv lesz. – felálltam a földről és a kezemet nyújtottam felé. – Gyere, menjünk vissza. Sétáljunk egy kicsit a városban. – megfogta a kezem, és erősen megszorítva állt fel ő is a földről.

                - Tényleg nem haragszol?

                 - Nincs miért haragudnom. – mondtam és újabb bíztató mosolyt küldtem felé.

A történtek ellenére jó hangulatban telt a nap további része. Útközben egy kisebb bazárba ütköztünk. Krisztiánból egyből előtört a kisgyerekes énje, és minden számára vicces dolgot megnézett, felpróbált. Ezzel nem is lenne baj, de amikor egy 22 éves fiatal idétlen rózsaszín gyerekszemüvegben lézerkarddal és bohócsapkával a fején kiabálja, hogy „Luke, én vagyok az apád”… nos, megrázó élmény volt. Kitartó anyáskodó viselkedésemet egy óriási vattacukorral jutalmazott. Valljuk be, nem éppen a legjobb ötlet volt a részéről. Egy az, hogy én nem ehetek ilyet, mert az ügynökségnél a srácok kinyírnak érte. *Színtiszta cukor. Hurrá…* Másrészről pedig Krisztiánnak hála, az egész a hajamba kötött ki. Már teljesen elfelejtettem, hogy legkedvencebb elfoglaltsága, hogy mindenféle étellel, itallal összekenjen. Egész délután kint bolondoztunk. Természetesen rengeteg bolondos képet készített, aminek nagy részét fel is töltötte, hogy a rajongói is láthassák. Már teljesen megszoktam a dolgot, így meg sem lepett. Nyolc óra lehetett, mikor hazafelé indultunk. Belépve az ajtón alig vártam, hogy lehúzhassam a cipőmet. *A franc egye, aki feltalálta a magas sarkú cipőket.*

                - Jól esne egy kád forró víz. Megyek, fürödni. – adtam apró csókot a szájára. Nagy sóhajtások és csábos tekintetek közepette szedtem össze a holmimat, míg Ő mindezt az ágyon fekve figyelte. Reméltem, velem tart, de úgy tűnt, nem értette a célzást.

A víz tökéletes volt. Teljesen ellazultam benne, mikor nyílt az ajtó. Sunyi mosollyal az arcán közelített felém.

                - Szeretnél valamit? – incselkedtem vele.

                   - Határozottan igen. – mondta, és úgy, ahogy volt, ruhástól beült mellém a kádba. Nem tudtam mit mondani, úgy meglepett. Csupán bambán pislogtam rá.

                - Azért a ruháidat levehetted volna. – nevettem, miután magamhoz tértem.

                  - Úgy izgalmasabb a játék, ha te szabadítasz meg tőle. Vagy azt hitted, azért jöttem, hogy a hátadat mossam meg? – nevetett.

                - Bolond. – ütöttem meg óvatosan a könyökömmel.

Az ölébe húzott, és a mellkasának döntötte a hátam. Keze felderítő úton járt a combomon, ajkai pedig a nyakamat kényeztették.

                 - Gyönyörű vagy. – suttogta.