82. rész

'zene' 

Fáradtan mozgolódtam az ágyunkban, mire végre Krisztián mellé kerültem. Fejemet a mellkasába fúrva ölelte át.

                - Jó reggelt szépségem. – suttogta.

                    - Majd olyan 3-4 óra múlva ismételd ezt meg.

                - Ne csináld már! Gyerünk, kelj fel. Nem akarom az utolsó napunkat átaludni.

                 - Gondoltál volna erre, mielőtt bemásztál hozzám, a kádba.

Arcán sokat mondó mosoly jelent meg, miközben szüntelen a vállamat simogatta.

                - Minek örülsz ennyire? – mosolyogtam rá.

                 - Csak eszembe jutott a tegnap este.

                - Pasik… - toltam el fejcsóválva magamtól. Minderre csak egy fintorral válaszolt.

                - Mozdulj! Éhes vagyok.

                 - Látod a homlokomra írva, a hatalmas „szobalány” feliratot? Fogod, és szépen ellátod magad. – kacsintottam rá.

                  - Hm….egy szobalány ruha… - ábrándozott.

                - Megint nagyon vicces kedvedben vagy.

                 - Hát, tudod….

                  - Mindegy! Mai program? Van valami ötleted?

                   - Mihez lenne kedved?

                  - Strand? – néztem rá hatalmasra nyílt szemekkel.

                 - De akkor most felkelsz.

                - Megegyeztünk. – sóhajtottam.

Lassan felkelt azt ágyból és annak szélére ült.

                - Krisz! – nyújtottam felé mindkét kezem, jelezve, hogy bújjon még vissza. Értette a célzást és egy mosoly kíséretében felém hajolt. Kezem nyaka köré fontam és kínzó lassúsággal egyre közelebb húztam magamhoz, mígnem ajkai az enyémet nem súrolták.  Belemosolygott csókunkba.

Imádom az ilyen hangulatingadozásokat kettőnk között. Sokszor eszembe jut, hogy mennyire olaszos temperamentumú személyiségek vagyunk. Pedig egyikünk családfájában sem fedezhető fel ilyen vérvonal. Nagyon is hangulatemberek vagyunk, és az érzéseink vezérelik tetteinket.

Ezekért az „egyik percben haragszom, a másikban ölni tudnék érted” pillanatokért bármit megadnék…

Már megismétlődni látszottak a tegnap este történtek, de valaki a lehető legrosszabb pillanatban kereste Krisztiánt a telefonján.

                - Fhu… de utálom az IPhone-odat. – dünnyögtem ajakiba. Kezeimet mellkasára támasztva nyomtam fel magam ülő helyzetbe.

                - Én is. – lihegte, miközben szemei arcomat fürkészték, ahogy a hasán ültem.

Az éjjeliszekrény felé nyújtózkodtam, hogy elérjem a készüléket, mely kitartóan csöngött. A kijelzőn Heni hatalmas neve, és egy kép köszönt vissza, melyen Krisztián éppen puszit ad az illetékesnek. *Hányni tudnék…*

Nem tagadom, a zöld szemű szörny újra hatalmába kerített. Legszívesebben felvettem volna, hogy részletesen ecseteljem Krisz épp nem ér rá, mivel fontosabb dolga van VELEM. Végül jó kislány módjára odanyújtottam a telefont a tulajdonosának. Ez van… Az illem és a jól neveltség felülkerekedett belső istennőm felett, aki most kénytelen csalódottan távozni. De igaz, ami igaz. Nem tudtam megállni, hogy egy fintorral ne hozzam Krisztián tudatára nem tetszésemet.

Igaz, elutasította a hívást, de addigra már leszálltam róla. Teljesen elvette a kedvem mindentől az a nő…

                - Hol hagytuk abba? – nézett rám mosolyogva.

                   - Induljunk lassan.  – hangomban némi hűvösség, netán sértődöttség érződött, amit ő is észrevett.

                - Viki! – nyúlt a kezem után. Próbáltam mosolyogni, és egy apró puszit adtam a szájára. Habár legbelül ordítani tudtam volna…

A nap nagy rész kábé ugyan így telt. Egy kitartó embernek köszönhetően, Krisztián telefonja állandóan csörgött, és ez rányomta a bélyegét szinte mindenre. Természetesen Heni volt az az igen kitartó személy. *Őszintén, ha már tízszer kinyomta, tizenegyedszerre fel fogja venni? Hagyjuk már…* Persze Krisz is érezte, hogy valami nem stimmel. Többször rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de ilyenkor csak helyeslően bólintottam.

A reggeli tervekhez hűen a strandon kötöttünk ki. Alig, hogy levettem a kis ruhámat, és a kiterített törülközőre feküdtem egy száll bikiniben, Krisztián már el is tűnt. Se szó, se beszéd, fogta és lelépett.

                - Helló cicám. – mosolygott rám egy fürdőgatyás srác. A Szemüvegemet lentebb tolva néztem rá, hogy hozzám beszél?

                  - Bocsi, de nem vagyok túl barátságos, és nem szeretem, ha meg akarnak szelídíteni. – fordultam át a hasamra, jelezve, hogy kopjon le.

A pufogott valamit az orra alatt és le is lépett. Krisztián nem sokkal ezután érkezett meg, és huppant le mellém a törülközőre.

                - Na, mi van? Eszedbe jutott, hogy van barátnőd is? – néztem rá kérdően, majd újra a hátamra fordultam, és a könyökömmel támasztottam meg magam.

                - Imádom, amikor a sértődött, féltékeny barátnő szerepét játszod. – hajolt felém mosolyogva, mire én csak egy gúnyos fintorral reagáltam. Persze, ezt nem hagyta szó nélkül, és utánozni kezdett. Tegyük hozzá, hatalmas túlzással… Végül mosolyogva csókban forrtunk össze.

                - Utálok itt lenni. – suttogtam ajkaiba.

                  - Pedig annyira ki akartál jönni. – simított egy hajtincset a fülem mögé.

                - Csak azt ne mond, hogy te nem vetted észre, hogy mindenki minket bámul. Ki ezért, ki azért…

                - Csupán féltékenyek. Nem kell velük foglalkozni. – magyarázta, miközben apró puszikat lehet a számra.

                   - Igyekszem. – sóhajtottam. – Merre jártál az előbb?

                - Majd elfelejtettem, hoztam neked valamit. – fordult hátra, és a táskájában kezdett kutatni. Végül egy dobozzal a kezében fordult vissza.

Lelkesen bontottam ki a vékony szalagot, meg a keresztülfutott a dobozon. Mikor felnyitottam, orromat megcsapta a belsejében lévő sütemény édes illata. Egy szív alakú édesség volt, melyet hangjegyek díszítettek, továbbá egy „V&K” felirat volt olvasható rajta.

                - Csoki torta marcipán bevonattal. A kedvenced. – suttogta, és kivette a dobozból a finomságot.

                - Aranyos vagy, de tudod, hogy nem lehet. – adtam apró puszit az arcára. – Csabi és Norbi megölne, ha megtudná.

                  - Én nem mondom el nekik. – kacsintott. A szemem forgattam makacsságától.  – Egy falatot, légyszi.

                 - Majd még meglátom. – mosolyogtam rá rejtélyesen. Óvatosan kivettem a kezéből a sütit, és a szája felé közelítettem vele. Lassan harapott bele, miközben végig a szemembe nézett azzal az ellenállhatatlanul csábos nézésével. *Kicsinálsz!* A következő harapásnál, már én is akcióba lendültem. A sütemény másik oldalából fogyasztottam el egy kisebb darabot. Egészen addig szórakoztunk, míg a köztünk lévő akadály el nem fogyott és édes csókban nem forrtunk össze.

Kezdtünk egyre inkább egymásba gabalyodni. Kezei lassan a fenekemre csúsztak, majd óvatosan belemarkolva húzott az ölébe. Lábam dereka köré fontam, ezzel is még közelebb vonva magamhoz.

                - Utálom, ha ráncigálnak. – nyögtem ajkaiba.

                  - Jelen pillanatban én is sok mindent utálok. – suttogta elcsukló hangon.

                - Például?

                - Például azt, hogy egy nyílt strandon vagyunk. Vagy azt, hogy ilyen sok ruha van rajtad.

Minden bizonnyal a lehető legrosszabb pillanatban szólalt meg ismételten Krisztián telefonja. *Esküszöm, egyszer felgyújtom!* A készülék felé nyúltam, amin megint csak Heni neve volt olvasható.

                - Miért van az, hogy nem lepődtem meg. Nagyszerűen tud időzíteni. – pufogtam, miközben átnyújtottam a telefont a tulajdonosának.

                  - Ez nem érti, hogy nem akarok vele beszélni? Nem tudom hányszor kinyomtam. Valószínű, hogy most fel fogom venni.

                - Várj! Úgysem adja fel. Jobb most túlesni rajta.

                - Biztos? – nézett rám kérdőn, mire válaszul csak bólintottam.

Ahogy fogadta a hívást, a kedvesebb énje, mintha mérföldekkel arrébb szárnyalt volna. Hangja hideg volt, szavai lekezelően és flegmán hatottak.

                - Jól van, akkor még gondolkodom rajta. Bár felesleges. Tudod a választ. – zárta le a beszélgetést.

                - Na, ugye, hogy túlélted. – mosolyogtam rá.

                  - Ja.

                - Olyan kedvetlen lettél. Valami baj van? – öleltem át.

                 - Nincs semmi. – sóhajtott. – Tudod, egy fotózással kapcsolatban hívott. Megkereste egy francia divatlap és valahogy elérte, hogy ő választhasson fotóst.

                - És téged akar. – fejeztem be helyette a mondandóját. Ő csak helyeslően bólintott erre. – Ez hatalmas előrelépés lehet a karrieredben, de nem akarlak sem rábeszélni, sem pedig lebeszélni róla. Ez a te döntésed kell, hogy legyen.

                  - Nem bánnád?

                - Nem örülnék neki, ha elfogadnád. – sóhajtottam. – De bízom benned. Tudom mekkora jelentőséggel bír egy ilyen munka. Én támogatni foglak, bárhogy is döntesz.

Végül annyiban maradtunk, hogy még gondolkodik rajta. El sem hiszem, hogy azt mondtam, vállalja el. Persze, ezt így szó szerint nem mondtam ki, de utaltam rá. *Nem vagyok normális.* Belegondolva, tényleg sokat jelent egy ilyen munka. Nem csak tapasztalatszerzés miatt, de a határon túl is megismerik a munkáját, a nevét. Csak így érhet el, általa annyira vágyott sikereket.

A napon süttetem magam, Krisztián pedig valahol a Balatonban lubickolt. Hittem ezt én, mígnem egyszer csak csurom vizesen feküdt el rajtam. A meglepetés erejétől, illetve Krisztián jéghideg testének az érintésétől a lélegzetem is elállt.

                - Ilyen hatással sem voltam még rád. – nevetett.

                  - Fhu, de utállak. – suttogtam elcsukló hangon.

                - Azért ne túlozzunk.

                - Menjünk haza. – kérleltem, újabb csókcsatánk után, mire hevesen bólogatni kezdett.

A bejárati ajtót becsukva magunk mögött, azonnal egymásnak estünk. Krisztián kezeimet a fejem fölé emelve a falnak tolt és vadul csókolni kezdett, majd áttért a nyakamra. Egyik kezével az oldalamat simogatta, míg a másikkal összefogta a fejem fölé emelt csuklóimat, és továbbá is a falnak szorította. Kínzó lassúsággal csókolta végig nyakam összes pontját és haladt egyre lejjebb, ezzel hatalmas kínokat okozva nekem. Idegeim egy cérnaszálon táncoltak. Nem bírtam sokáig ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Vágytam rá, arra, hogy kezeimmel is érintsem, de nem engedte. Minden egyes perc, egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ajkai a bőrömet érték.

Az ölébe vett, és a kanapé felé tartott velem. A pólója szélébe markolva rángattam le róla a ruhát, és végre érinthettem őt. A kanapéra dőlt velem és teljes felsőtestével felém tornyosult…

               

                - Imádlak! – csókolt bele a hajamba. Fejemet megemelve hajoltam közelebb hozzá, hogy csókot adjak neki. Lábamat keresztülvetettem rajta, és újra a csípőjére ültem. Így csókoltam tovább.

                 - Kis telhetetlen. – mosolygott bele csókunkba.

Krisztián telefonja megint csak szétválásra kényszerített bennünket.

                - Reggel még utáltam. Mostanra első számú ellenségem lett! – nyúltan az asztal felé, hogy elérjem a készüléket. – Orsi az. – nyújtottam felé.

                - Szia Orsi. Mond gyorsan. – fogadta el a hívást.

Nem sok mindent értettem a beszélgetésükből. Az világos volt, hogy valami balhéról beszéltek.

                - Neki is köze van hozzá? – nézett rám Krisztián. *Na jó, határozottan utálom az ilyen szituációkat!* - El fogom intézni. Ne reagálj semmire. – sóhajtott. – Köszi, hogy szóltál. Szia! – bontotta a hívást.

Arca újra gondterheltnek tűnt. Fejét idegesen vetette hátra, ezzel a párnába verve azt.

                - Valami baj van? – simítottam végig az arcán.

                   - Most ne foglalkozzunk vele. – húzott a mellkasára. – Majd később elintézem. Twitterrel, meg rajongókkal kapcsolatos.

                - Mi történt?

                  - Pontosan én sem tudom. Valamin megint kiakadtak és megy a hiszti. – húzta el a száját.

Szemöldököm ráncolva nyúltam a telefon után, hogy felnézzek az említett közösségi oldalra. Krisztián nevére rákeresve érdekes dolgokra találtam. Többen kritizálták, hogy megváltozott az elmúlt időszakban, hogy furcsa lett a stílusa, az új ruhái. Szóvá tették, hogy jóval kevesebbet twittel, mint régen, és hiányolják őt a rajongói. A velem kapcsolatos twittek, viszont megleptek. Sokan engem okoltak a változás miatt, hogy én tehetek mindenről. Kétségtelen, az utálóim száma az egekbe szökött. Mindezen pedig nem segített az egyik rajongó által feltöltött lesi fotó, melyen egymásba gabalyodva csókolózunk a strandon.

Régóta hidegen hagy, ki mit gondol rólam. Nem ismernek közelről, így nehéz valós véleményeket alkotniuk rólam. A felett viszont nem tudtam elsiklani, hogy azért utálnak, mert Krisztián szeret. Ezt valószínűleg sose fogom megérteni.

                - Kicsim. – simított végig a hátamon.

                - Megyek, veszek egy forró fürdőt. – mosolyogtam rá.

Jól esett a forró víz. Ellazított. Úgy éreztem, minden gondom megszűnt létezni. Eszembe jutott a tegnap este. Krisztián tengerkék szemei, a mosolya, amitől minden nő elolvad. Gondolatmenetemből az ajtó lágy dörömbölése zökkentett ki.

                - Viki! – szólt egy hang, majd a kilincs felé nyúlt és lenyomta azt. De nem történt semmi. Az ajtót kulcsra zártam. Mondhatni, megelőzés képpen. Magányra vágytam, és csak így kaphattam meg. – Viki! – szólt ismét, de választ megint csak nem kapott. – Legalább csak válaszolj, hogy tudjam, jól vagy.

                - Minden rendben.

                  - Ne foglalkozz velük. Nem tudják, mi van köztünk, hogy mit érzek… nem tudnak semmit!

                - Krisz, szeretnék egyedül lenni!

                 - Szólj, ha bármi van. – hangjában keserűség, és fájdalom érződött.

Szemeimet lecsukva próbáltam kizárni a külvilág zajait. Az utcán közlekedő autók, és emberek okozta zajok halkulni kezdtek. Az ajtón beszűrődő tv hangja is egyre távolabbinak tűnt. De valahol messze, egy furcsa hang, egyre csak erősödött. Nem tudtam megállapítani, hogy mi volt, de mérhetetlen szomorúsággal volt teli. Szinte teljesen át tudtam érezni azt a bánatot, szenvedést, amit éreztetett.

A kád melletti polcon a telefonom rezegni kezdett. Összerezzentem. A különös hang híretlen csendesedni kezdett. Helyét átvették a külvilág zajai. És hogy valójában létezett-e, vagy csak a képzeletem szüleménye volt?... Nos, ez valószínűleg örök rejtély marad.

A telefon után nyúltam.

 „New Updates by ederkrisztian” Most valahogy nem tudott érdekelni a dolog. Alig, hogy visszaraktam, újabb poszt érkezett. És még egy, és még egy… A telefonom szinte pattogni kezdett a fából készült polcon.

                - Olvasd el, vagy kapcsold ki. Idegesít a hangja! – szólt Krisztián az ajtó mögül. *Vajon mindvégig itt volt?*

Tudjátok, a kíváncsiság nagy úr…

„Nekem is hiányzik a múlt… de már nem vagyok 18 éves, és még bőven fogok változni… az, hogy xy szerint az öltözködésem változott, az vak. Az, hogy van egy-két új cipőm, nem gondolom, hogy levonna a produkció értékéből, de divat kérdésben, nem a twitter a mérvadó. Az, hogy nem tudom hol, az utcán hogy viselkedtem, baromság! Nálam közvetlenebb ember nehezen találni. A legrosszabb napomon is igyekszem mindenkivel jó arc lenni. Ha valakinek pedig fáj, hogy barátnőm van, és fontos számomra és időt vesz el a napjaimból, az dobja ki a cd-m! Aki értékeli a dalokat, a belefektetett munkát és tényleg szereti, amit csinálok, az nem írogat egy cipőről, ami egyébként hibátlan. Nem borul ki, ha nem írok napi 30x… hanem csak hallgatja a zeném, ha szar napja van.. vagy ha jó! Vagy élvezi a koncertet, vagy csak szimplán bólint egyet az utcán, ha szembe jövök vele.”

„merthogy az ember egyiknapról a másikra megváltozik…:) 5 év alatt körülbelül 78 időszak volt, amikor azt hallgattam, hogy megváltoztam…”

„és amúgy igen. attól, hogy közszereplő vagyok, lehet magánéletem! nyaralni vagyok a barátnőmmel, de sikerült elbasznotok ezt a kevés időt is. Grat a kedves „rajongóimnak” „

Kemény volt, néha fájdalmasan nyers, de őszinte! A posztjait olvasva, arra jutottam, hogy itt az ideje, hogy én is szembenézzek vele. Kiszálltam a kádból, és egy törülközőt csavartam magam köré. A fürdőszoba ajtót kinyitva, Krisztiánba botlottam. Végig ott ült az ajtóval szembe a földön. Fejét lehajtva a telefonját nyomkodta. Közelebb léptem hozzá, és leguggoltam. Ahogy felnézett rám, két hatalmas szempárral találtam szembe magam. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam, és szorosan öleltem.

                - Megijesztettél. – suttogta.

                  - Sajnálom, de… Nem tudom. Kereshetek kifogásokat, mentségeket, de mind csak hazugság lenne. Én magam se tudom, mi történt pontosan. Fájt mindaz, amit állítottak.

                - De te is tudod, és én is tudom, hogy nem igaz! Ők meg nem érdekelnek. Semmi közük a magánéletemhez. Nem tartozunk nekik magyarázkodással, esetleg bocsánatkéréssel.

                - Attól még rossz érzés, hogy házisárkányként tekintenek rám.

                   - Nem vagy az. – mosolygott. – Vagy ha mégis, kétségtelenül a világ legszebb sárkányával állok szembe.

                 - Bolond. – löktem kissé meg.

                - Gyere. Menjünk aludni. – állított fel a padlóról, majd kézen fogott és a szoba irányába kezdett húzni.

                  - Várj. – torpantam meg, mire kérdőn nézett rám. – Szeretlek. – néztem mélyen a szemébe. Látszott rajta, hatalmas kő esett le a szívéről, hogy végre újra kimondtam.