84. rész

Nagyon vártam, hogy végre ezeket a részeket írhassam. Remélem tetszik!

zene 

Krisztián:

Reggel cseppet sem barátságos környezetben ébredtem. Valaki a nadrágomat tiszta erőből a fejemre dobva próbált felkelteni. Bazdmeg! Szemem elvakította az erős fény, mely teljesen átjárta a számomra ismeretlen szobát. Forgott velem a világ, a fejem sajgott, a szám pedig kiszáradt.

                - Végre magadhoz tértél! Kezdtem unatkozni. – nézett rám Heni, aki az ágy szélétől pár centire állt. Fájdalom ide, vagy oda, hatalmas lendülettel pattantam ki az ágyból. Pontosítanék, akartam kipattanni! Hiányos ruházatom láttán, jobb láttam, ha az ágyban maradok.  Mint valami szégyenlős csitri… Reakcióm láttán, Heni arcán elégedett mosoly terült el.

                - Fájdalomcsillapító és víz az asztalon. – mondta, majd önelégült arccal távozott a szobából.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, ugrattam, hogy minél hamarabb összeszedjem a holmimat. Az ingemen kívül nagyjából mindent meg is találtam a szoba különböző pontjain szétdobálva. Nem volt nehéz kitalálnom, mi történhetett…

                - Nem láttad az ingem? – léptem ki a szobából.

                - Nem! – válaszolta Heni. Egy fotelben ült, és nyugodtan kávézott, miközben engem majd szétvetett az ideg. A helyzeten nem javított, amikor megpillantottam a fehér ingemben.

                - Szóval nem láttad? – néztem rá erőteljesen.

                   - Ja, hogy ezt az inget. – játszotta a hülyét. – Ha kell, vedd el. – mondta kacéran, majd kávéját az asztalra téve felállt a kanapéról.

                - Fejezd be a játszadozást!

                 - Jól van. – sóhajtott. Egy pillanat alatt kibújt a ruhából, és felém nyújtotta azt. – Tessék.

Remegő kezekkel nyúltam az ingért, amit ő persze egyből kiszúrt. Egy újabb elégedett mosoly jelent meg az arcán, majd a hátat fordított és egy vékony selyem köntöst vett magára. 2:0 Vesztésre állsz Kölyök!

                - Heni, lenne egy fontos kérdésem. Este pontosan mi is történt?

                 - Szóval nem emlékszel – mosolygott. – Mielőtt válaszolnék, érdekel, mi az ami még megmaradt a tegnapból.

Kezdtem egyre idegesebb lenni…

                - A taxiban a beszélgetés egy része tiszta. – vallottam be őszintén.

                  - A legjobbról maradtál le, de kár. – huppant le a fotelba.

                - Ne szórakozz! Ki vele!

                - Hol is kezdjem? Ott, hogy megcsókoltál, vagy inkább, amikor rám dőltél az ágyban?

                   - Te ezt élvezed? – túrtam bele a hajamba idegesen és hátat fordítottam neki.

Éreztem, ahogy a hátam mögé lépked és közel hajol. – Nagyon. – suttogta egészen közel hajolva.

Idegesen sétáltam fel és alá a szobában. Nem akartam hinni a saját fülemnek, nem akartam elfogadni a tényt, hogy képes voltam ilyet tenni.

                - Most nem értem, miért vagy ennyire oda. Te is akartad! – állt velem szembe.

                  - Ittam! Részeg voltam! – ordítottam teljesen kikelve magamból, mire válasza ismét csak egy mosoly volt. Ekkor lett csak számomra igazán világos minden. – Én hülye, hogy nem vettem észre. – sziszegtem. - Pontosan ezt akartad, pont így tervezted. Hogy te mekkora egy manipulatív dög vagy!

                - Nem értem min lepődtél meg. Ez vagyok én, vagy már elfelejtetted?

                 - Most mennem kell. – indultam teljesen megsemmisülve a kijárat felé.

                  - Hová ilyen gyorsan?

                - Haza! – üvöltöttem ismét. Nem tudom miért, de jól esett, ha kiadom magamból.

                   - Nyugodtan, de vajon hamarabb haza érsz, minthogy én fel tudnám hívni Vikit? Lenne mit mesélnem neki. Biztos érdekli, miért maradt ki estére a drága szerelme. – lóbálta hatalmas mosollyal az arcán a telefonját.

                - Mi? – vettem ki a kezéből a készüléket.

                - Ismersz, nem végzem fél munkát.

                - Mit akarsz? – kérdeztem elcsukló hangon, üveges tekintettel.

                   - Már mondtam, téged.

Karba font kezekkel állt előttem, míg én a kanapéra rogytam. Valami reakcióra várt, de nem tudtam milyen választ adni… Csak ültem a bőrhuzaton, és nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik. Pont velem…

                - Krisz! – ült le mellém. – Menny haza és gondolkozz el a dolgon. Próbáld megemészteni. Délután úgyis találkozunk a fotózáson. Hátha addig sikerül feldolgoznod. – mosolygott. Már megint az az önelégült vigyor…

Percek óta a ház előtt parkoló autómban ültem. Nem volt erőm felmenni és szembenézni vele. Mégis mit mondhatnék? A düh teljesen eluralkodott rajtam és bele se gondoltam, mit teszek, csak cselekedtem. Pont, mint régen… Ezelőtt a kapcsolat előtt, meg sem tört egy ilyen este. Ezzel szembe, most teljes a megsemmisülés. Régen annyival egyszerűbb volt minden. Csak éltem az életemet, ahogy jól esett. Nem kellett törődnöm senkivel, csak magammal. Nem volt fontos, mit éreznek mások. Akkoriban nem hittem, hogy ilyen hamar jön majd valaki, aki jófiút varázsol belőlem. Döntéseimben már őt is figyelembe veszem, azt, hogy neki mi a jó.

Nem bánom, hogy így történt, hogy ilyen fontos lett nekem. Szeretem és bármit megtennék érte! Nem akarom elveszíteni, pedig ha megtudja… Vége, mindennek vége. Megérdemelné, hogy őszinte legyek vele, de nem megy. Inkább hazudom, hogy minden rendben, minthogy egy életre megutáljon.

A lehető leglassabban lépkedtem a lépcsőn. A máskor oly távolinak tűnő ajtóhoz értem pár perc alatt.

A lakás úgy tűnt, teljesen üres. Csak a fürdőszobából szűrődött ki némi hang. Egy kicsit fellélegeztem, hogy még zuhanyozik.

A szobámban lévő zongora kísértetiesen vonzott. Leültem elé, és ujjaim lágyan végighúztam a billentyűkön. Játszani kezdtem. A zene világában mindig is úgy éreztem, minden gondom a semmibe vész. A hangok megtöltötték a szűk szobát. Nem törekedtem a tökéletességre, csak játszottam a melódiát. Olykor hamisak voltak a hangok, megcsúsztak az ujjaim a billentyűkön… Most még ez sem tudott kizökkenteni. Csak játszottam tovább.

Nyikorgást hallottam az ajtó irányából. Amint odapillantottam és megláttam őt, felálltam a székből. Egy törülközőbe csavarva bámult rám nagy kék szemeivel. Haja kócos volt és vizes, szemei kialvatlanok, arca nyúzott.

Lassan közelíteni kezdtem felé, mígnem előtte nem álltam. Már nem nézett rám. Szemeit lesütötte, mintha szégyenkezne valami miatt. Drágám! Nekem kéne ugyan ezt tennem.

Kezeimmel álla alá nyúltam, és fejét magam felé fordítottam. Ahogy szemembe nézett, egy könnycsepp csordult le az arcán. A nyakamba borult, és magához szorított.

                - Sajnálom. Nem gondoltam komolyan, de ezt tudod. Aggódtam érted. – szipogta. Szavai hallatán a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb és nagyobb lett. Nem segített, amikor könnybe lábadt szemekkel pislogott előttem. Nem tudom megtenni!

Szóra nyitotta száját, de nem engedtem. Magamhoz szorítva csókoltam meg, úgy mintha az életem múlna rajta. Talán az is múlt… Egy bizonyos élet, amit eddig éltem, a semmibe veszthet hála a hülyeségemnek.

Felejteni akartam. Azt hittem, segít, ha vele vagyok. Tévedtem. Bőrének tapintása útján, sóhajai hallatán egy időre talán elfelejtettem, mit is tettem. Az érzéseim elől viszont lehetetlen menekülnöm. Újra és újra rám törnek, és egyre csak erősödnek. Utálom magam!

Egészen közel bújtam hozzá. Fejem nyakába fúrtam, és mélyeket lélegeztem.

                - Imádom az illatod. – suttogtam. Kezei szüntelen a hátamon jártak fel és alá.

                  - Vacsorázz velem! – váltott hírtelen témát. Hangja olyan volt, mintha könyörögne. – Én főzök. Tomikáékat pedig elküldöm valamerre.

                - Természetesen. – csókoltam bele nyakába.

                - Menned kéne. El fogsz késni.

                  - Nem akarok. Soha nem akarlak elhagyni, elveszíteni.  – dünnyögtem.

Szavaim hallatán szája mosolyra húzódott. Az a mosoly…

A stúdióba menet azon gondolkodtam, ideje lenne felnőnöm végre. Logikusan kellene gondolkodnom, mérlegelni és csak azután döntést hozni, esetleg cselekedni.

A munka, annak ellenére, hogy Heni volt az alany, egész döccenőmentesen ment, de még így is úgy tűnt, csúszni fogunk. Ez így is lett. Órák óta otthon kellett volna lennem és Vikivel vacsoráznom, de még csak most fejeztük be a munkát.

                - Na, döntöttél? – jött oda hozzám Heni, miközben a lencséimet pakolgattam.

                   - Ígérd meg, hogy hallgatsz rólunk. – fordultam szembe vele.

                - Megígérem. – mosolygott. – Egyelőre.

Végigszáguldottam a városon. Nem érdekelt, mennyivel lehetne, illetve mennyivel megyek. Minél hamarabb otthon akartam lenni.

A lakásban mennyei illatok terjengtek. A tv szólt, Viki pedig a kanapén aludt. Olyan sokat késtem, hogy szegény nem bírt tovább várni rám. Grat Kölyök! Lassan megemeltem, de ahogy karjaimba vettem, felébredt.

                - Elaludtam. – dörzsölgette szemeit álmosan.

                - Én késtem. Aludj csak. –suttogtam, majd homlokon pusziltam.

                 - Nem! – tiltakozott határozottan. – Együtt vacsorázunk, emlékszel?

                  - De..

                - Nincs de. – pislogott rám. Szemei alatt hatalmas karikák voltak, köszönhetően az alváshiánynak. – Moss kezet, addig megmelegítem a húst. – mosolygott.

A fürdőszobában megnyitottam a csapot. Kezeimet a vízsugár alá téve, megdörzsöltem kicsit. A vizet összegyűjtve a tenyeremben, mostam meg az arcom. A törülközőért nyúltam.

Ahogy felnéztem, a tükörképemmel találtam szembe magam. Kezem ökölbe szorult, mikor megláttam magam. Egy utolsó undorító gyökér vagyok.

Órákon át folytattam volna saját magam ócsárolását. Sikerült annyira felidegesítenem magam, hogy ökölbe szorított kezem a tükörnek vertem, mely apró szilánkokra törve hullott bele a mosdókagylóba. Összerogytam. Kezemből folyt a vér, de nem érdekelt. Végképp összetörtem, pont úgy, ahogy a tükör az imént.

                - Mi volt ez? – jött be Viki a csörömpölést hallva. Elsápadva tekintett rám.

Hamar kapcsolt, és felállított a földről. A nappaliba segített és ellátta sebeimet.

                - Mi történt? – kérdezte.

                  - Semmi. – adtam tömör választ. Még csak rá sem néztem.

                      - Gyere ide. - suttogta és magához ölelt.