24. rész

Az ajtóhoz érve, Orsi kedvesen köszöntött minket.
- Sziasztok. – mosolygott. Krisztiánnal dünnyögtünk egy gyors hellot, és helyet foglaltunk a nappaliban. – Minden rendben? Elég idegesnek tűntök.
- Minden oké. Igaz édesem?! – hangsúlyozta miközben magához húzott és átölelt.
- Persze. – erőltettem műmosolyt, miközben lelöktem magamról ölelő karjait. Ő, mintha mi sem történt volna.
- Krisztián! Ha jól emlékszem kértem valamit! – csattantam fel.
- Én is! – emelte fel ő is a hangját.
- Tudom, de te nem tartottad tiszteletben az én kérésemet!
- Srácok! Nyugi van! Mi ez a nagy veszekedés? – szólt közbe Orsi.
- Igen?! Nehogy már ne érhessek a barátnőmhöz! – idegesen felállt a fotelből, semmibe véve Orsi szavait.
- Dehogy nem, hozzá érhetsz! De én már nem vagyok az! – pattantam fel én is.
- Most aztán nagyon megijedtem. Megannyi lány szívesen lenne a helyedben.
- Akkor mire vársz még? Szabad vagy, keresd meg az a rengeteg lányt! Sajnálom, hogy rám kellett pocsékolnod a drága idődet, de vége van! Ennyi volt!
- Nem! Akkor van vége, ha én azt mondom! Még mindig a csajom van, tehát viselkedj is úgy! – magához rántott, és erőszakosan csókolt meg. Reflexből emeltem fel a kezem, és hangos csattanás közepette pofoztam fel.
- Ezt még egyszer meg ne próbáld! – ragadta meg a csuklómat. Kirángattam kezéből, és bevonultam egy szobába. Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, majd elfordítottam benne a kulcsot. Nekidőltem az ajtónak. Lassan csúsztam le a földig, és sírni kezdtem. Tudtam, hogy elvetettem a sulykot…az a pofon már túlzás volt, de megérdemelte. Lehet, hogy nem kellett volna akkorát adni.
- Viki, bejöhetek? – hallottam Orsi hangját.
- Szöszi! Nyisd ki, kérünk szépen. – mondták Bratyóék. Feltápászkodtam a földről. Kezemmel a kulcs felé nyúltam, amikor…
- Ne szórakozz! Azonnal nyisd ki! – kezdett vadul dörömbölni Krisztián.
- Talán ha szépen kérnéd.
- Ne várd meg míg betöröm! – jött azonnal a válasz. Ismertem már annyira Krisztiánt, hogy tudjam, hogy képes rá….főleg ilyen állapotban. Jobbnak véltem, ha inkább kinyitom.
- Végre, hogy hajlandó volt a kisasszony meghallani, amit mondunk. – gúnyolódott. Inkább figyelmen kívül hagytam, és csak elsétáltam mellette. Öleléssel köszöntöttem a fiúkat. Igyekeztem velük kedves lenni, nem ők tehetnek a dologról. Persze, ez Krisztiánnak cseppet sem tetszett.
- Ha befejeztétek, indulhatnánk. – dünnyögte. Összeszedtük a fontos dolgokat, majd elindultunk. A kocsiban elég feszült volt a hangulat. A fiuk sem poénkodtak, sőt meg sem szólaltak. Krisztián ragaszkodott hozzá, hogy előre üljek. Nem tudom miért, de jobbnak véltem, ha engedek. Így is kezdtem sajnálni azért, amiket a fejéhez vágtam, és amiket tettem….

A koncert helyszínére érve, egyenesen a sátor felé vettünk az irányt.
- Viki, mi történt? Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte Orsi halkan, nehogy a fiuk meghallják. Szerencsére ők előttünk mentek, mi egy kicsit lemaradtunk.
- Már igazából én sem tudom, hogy min akadtam ki ennyire, de aztán szépen lassan minden elő jött. Egyik vita követte a másikat.
- Nem láttam még ilyennek őt, pedig már egy ideje ismerem.
- Én sem… lehet, hogy nem kellett volna azokat mondani. – sóhajtottam.
- Várjatok meg itt. – mutatott a sátorra Krisztián. – És Viki, kérlek, ne rendezz jelenetet.
- Ide figyelj Éder Krisztián! – emeltem fel a hangom.
- Látom, neked hiába magyarázok bármit is. – sóhajtott, majd Orsival félrevonult. Nem értettem, hogy mit beszélnek, de inkább nem is akartam tudni.
- Orsi, kérlek, vigyázz rá! Ne engedd, hogy elmenjen.
- Nyugi Kölyök. – mosolygott rám.
- Ha visszajövök, megpróbálok vele beszélni.
- Jól is teszed!
- Gyere tesó, mi jövünk. – szólak oda a fiúk.

- Nincs kedved megnézni őket? – ült le mellém Orsi.
- Nem tudom.  – hajtottam le fejem. – Nem hiszem, hogy örülne neki azok után, amit a fejéhez vágtam.
- Mit mondtál? – Majd elmeséltem neki mindent.
- Akkor lényegében ti most a semmin kaptatok össze ennyire? – nevetett. – Gyere! – nyújtotta a kezét felém, majd elindultunk ki a színpad mellé.
Krisztián nagyon ügyes volt. Egy szó sem volt igaz abból, amit mondtam. Igen is van tehetsége az énekléshez. Amint meglátta, hogy figyelem, egyből a színpad felém eső oldalára jött. Tekintetünk sokszor összetalálkozott, miközben szebbnél szebb dalokat énekelt. Amúgy is rosszul éreztem magam amiatt, amiket mondtam neki, hát még így, hogy nekem énekel. Nem bírtam tovább nézni, könnyes szemmel rohantam vissza a sátorba. Beérve a földre rogytam, és sírni kezdtem. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért kell mindenkit megbántani, akit szeretek?
- Viki? – hallottam Krisztián hangját, miután vége volt a koncertnek.
- Bent van. – válaszolta Orsi. Tudtam, hogy most be fog jönni. Gyorsan felálltam, és megfordultam. Már ott állt előttem. Annyi mindent mondtam volna neki, de nem jött hang a torkomra. Sírva ugrottam a nyakába.
- Sajnálom…én…nagyon sajnálom. – szipogtam, miközben még erősebben szorítottam.
- Hát még én. – ölelt át.
- Egy szó sem volt igaz abból, amit a fejedhez vágtam. Egy percig sem gondoltam komolya, de nagyon dühös voltam rád.
- Tudom. Én is nagyon sajnálom, nem kellett volna olyan erőszakosnak lennem. – állam alá nyúlt, és felemelte fejem. Tekintetünk találkozott. – Szeretlek. Mindennél jobban. Sosem lennék képes bántani téged!
- Tudom. – suttogtam.
- Szabad? – kérdezte félve, mire én csak bólintottam. Ajkival lassan közelített az enyémhez, és megcsókolt. Ebben a csókban benne volt az egész napi veszekedés. Egyszerre volt lágy, és gyengéd, ugyan akkor szenvedélyes.
- Miért kell mindkettőnknek ennyire makacsnak, és önfejűnek lenni? – néztem rá a csók végén könnyes szemmel.
- Most gondolj bele, mennyire unatkoznánk már, ha nem lennénk azok! – mosolyodott el.
Hazafelé már Orsi vezetett, Krisztiánnal mi beültünk hátra. Egy percre sem engedve el egymás ölelést utaztunk hazáig. Hosszú nap volt a mai, így már az autóban elaludtam. Tudtam, hogy Krisztián ott van. Éreztem meleg ölelését, parfümének kábító illatát.
- Picim, megjöttünk. – szólongatott, de nem bírtam válaszolni. Felkapott az ölébe, és egyenesen a szobánkba vitt. Óvatosan tett le, majd apró csókot nyomva hajamba betakart…..

23. rész

Reggel Krisztián megint hamarabb ébredt, mint én, de már meg sem lepődtem rajta. Ahogy kinyitottam a szemem, nagyot szippantottam parfümének illatából. Imádtam, annyira megnyugtató illata volt. Hanyatt feküdt, és a plafont bámulta. Fejem a mellkasán pihent. Gyengéden ölelt magához, és az oldalamat simogatta. Fejem kicsit megemeltem, és apró csókot leheltem nyakára.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá. De nem jött válasz. Még csak rám sem nézett, csak bambán bámulta a szoba fehérre mázolt padlását. – Krisztián. – suttogtam, de megint nem reagált. Fentebb tornáztam magam, hogy a szemébe nézhessek. Magamra húztam a takarót, amit még tegnap este Krisztián hozott. – Valami baj van? – néztem volna a szemébe, de elfordította a fejét. – Krisz, légy szíves mond el. Mi történt? A tegnap miatt vagy ilyen? Nem úgy alakult, mint ahogy tervezted? - megint csak nem válaszolt. Akaratlanul is kósza gondolatok cikáztak a fejemben. – A spagetti miatt vagy így kiakadva, vagy az eső miatt? Vagy…talán…te nem élvezted? – szememmel próbáltam elcsípni tekintetét, de nem tudtam. Elfordította fejét, és nagyot sóhajtott. Addig-addig kérleltem, hogy a végére már én is megsértődtem. Nem mondom, hogy jogom van hozzá, hogy elmondja, ha nem akarja, akkor ne tegye, de akkor meg ne viselkedjen így. Idegesen kibújtam mellőle, felkaptam pólóját, és magamra húztam. Némán figyelte minden mozdulatomat. Még egyszer ránéztem, utalva ezzel, hogy mondja el, de megint csak falba ütköztem. Sarkon fordultam, és a terasz felé vettem az irányt. Lassan léptem ki rajta.
Kint még mindig szakadt az eső, de ez cseppet sem zavart. Kimondottan jól esett, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapódnak bőrömhöz. Megnyugtató volt ott kint állni. A táj még mindig csoda szép volt, nem olyan, mint tegnap éjjel. A távolban lévő város, egy teljesen másik arcát mutatta, de akkor is meseszép volt. Gondolataimba temetkezve, teljesen elmerültem, és egy másik világban jártam, az agyam kikapcsolt. Csak azt vettem észre, hogy egy kéz csúszik a derekam köré, és megölel.
- Min gondolkozol? – csókolt bele a nyakamba. Most én voltam az, aki nem válaszolt, aki a füle mellett engedte el a dolgot. Kihámoztam magam karjaiból, és arrébb álltam, ezzel egy bizonyos távolságot teremtve közöttünk.
- Kérlek, válaszolj. – közelebb lépet hozzám.
- Te talán válaszoltál?!
- Viki! Ne kezd megint. – emelte fel a hangját.
- Igazad van! Mennyivel könnyebb meghátrálni, és nem foglalkozni a problémákkal! – förmedtem rá.
- Menjünk be! Megfázol.
- Ne mond meg mit csináljak! Nem vagy már senkim, hogy parancsolgass.
- Ó! Szóval így állunk! Nem érdekel! Akkor is bejössz, és pont. – mondta határozottan.
- Már azért se. – sziszegtem, de nem foglalkozott vele. Hírtelen ötlettől vezérelve felkapott az ölébe, és elindult befelé.
- Tegyél le! – kapálóztam idegesen.
- Jól van már! – majd amikor a nappaliba értünk, óvatosan letett. – Tessék. – takart be egy takaróval, hogy meg ne fázzak.
- Tőled már nem kell semmi. – dobtam le magamról. Majd felálltam, összeszedtem a ruhámat, és elmentem felöltözni. Pár perc alatt kész voltam. Mire visszamentem, Krisztián is felöltözött. Épp a pólóját kereste idegesen.
- Nesze. – löktem oda neki. – Indulhatnánk!? – dünnyögtem, mire ő csak bólintott.
- A kocsiban néma csendben ültünk. Unottan bámultam kifelé az ablakon.
- Kicsim. Sajnálom. – érintette meg a kezem, de én elrántottam tőle. – Miért kell megint előröl kezdeni? – hangján érezhető volt, hogy kezd újra ideges lenni. – Láthatod, én mindig mindent megteszek. – úgy csináltam, mintha inkább meg sem hallottam volna. Újabb néhány perc csend következett.
- Csak kiraklak otthon. Nekem koncertre kell mennem.
- Ezen már meg sem lepődöm. – nevettem fel keserűen.
- Tessék? – felém fordult, és kérdően nézett rám, de hamar visszakapta fejét.
- Ha valamit meg kell beszélni, vagy valami baj van, neked mindig dolgod van. Meg amúgy is ez általában mindig igaz rád. Alig vagy otthon. – fakadt ki belőlem.
- Bocsánat, hogy én dolgozom, szeretem azt, amit csinálok, és még jó is vagyok benne! – kezdett ideges leni… újra.
- Mert egy csapat tizenéves kiscsajnak verni magad a színpadon nagydolog! És nem akarlak kiábrándítani, de nem a zenéd miatt járnak koncertre. Ha egy hangot sem énekelnél, hanem egy szál gatyában felállnál a színpadra nagyobb sikert érnél el!
- Hogy milyen jártas valaki. – gúnyolódott.
- Ne játszd a hülyét! Te is tisztában vagy vele. Ami a legszánalmasabb, hogy még élvezed is, ha egy-egy „mozdulat” miatt a közönség begerjed. Szánalmas vagy! Próbálod játszani a nagy énekest, de ideje, hogy valaki észhez térítsen. Nem vagy az! Az, hogy felállsz a színpadra, és playback –elsz, az nem számít. – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
- Ezt most fejezd be! – kiabált most már ő is.
- Csak nem fáj az igazság?
- Így gondolod, akkor majd meg látjuk, mit mondasz a koncert után. – és hírtelen elfordította a kormányt, és visszafordult. Szélsebességgel száguldott végig a városon.
- Hová megyünk? Azonnal állj meg! Nem megyek veled sehová. – rángattam hisztérikusan az autó ajtaját. Krisztián erősen megragadta a karom.
- Normális vagy? – üvöltött.
- Akkor tegyél ki! – kiabáltam rá.
- Szó sem lehet róla. – majd megnyomott egy apró gombot, ezzel lezárva az autó ajtóit. Gondolom félt, hogy valami örültséget csinálnék, és igaza is volt. Abban az állapotban mindenre képes lettem volna… Az út további részében inkább nem szóltunk egymáshoz.

Krisztián leparkolt Orsi háza előtt, és újra megnyomta az a kis gombot, ezzel feloldva a zárat. Idegesen pattant ki az autóból, maga után erősen becsapva az ajtót. Megállt az enyém mellett, és kinyitotta. Idegesnek, és agresszívnek tűnt, nem akartam még jobban felhúzni, így egy szó nélkül kiszálltam. Lecsukta az autót, és megragadta a karom.
- Örülnék, ha viselkednél, és nem kéne még itt is veszekedni. – sziszegte.
- Akkor miért hoztál el?
- Viki! Komolyan mondtam! – hangja hűvös volt.
- Nem csinálok jelenetet, ne aggódj. De ne érj hozzám! Megértetted? – néztem rá nyomatékosan. Nem szólt semmit, némán indult el a bejárat felé. Nagy levegőt véve követtem…