Reggel Krisztián megint hamarabb ébredt, mint én, de már meg sem lepődtem rajta. Ahogy kinyitottam a szemem, nagyot szippantottam parfümének illatából. Imádtam, annyira megnyugtató illata volt. Hanyatt feküdt, és a plafont bámulta. Fejem a mellkasán pihent. Gyengéden ölelt magához, és az oldalamat simogatta. Fejem kicsit megemeltem, és apró csókot leheltem nyakára.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá. De nem jött válasz. Még csak rám sem nézett, csak bambán bámulta a szoba fehérre mázolt padlását. – Krisztián. – suttogtam, de megint nem reagált. Fentebb tornáztam magam, hogy a szemébe nézhessek. Magamra húztam a takarót, amit még tegnap este Krisztián hozott. – Valami baj van? – néztem volna a szemébe, de elfordította a fejét. – Krisz, légy szíves mond el. Mi történt? A tegnap miatt vagy ilyen? Nem úgy alakult, mint ahogy tervezted? - megint csak nem válaszolt. Akaratlanul is kósza gondolatok cikáztak a fejemben. – A spagetti miatt vagy így kiakadva, vagy az eső miatt? Vagy…talán…te nem élvezted? – szememmel próbáltam elcsípni tekintetét, de nem tudtam. Elfordította fejét, és nagyot sóhajtott. Addig-addig kérleltem, hogy a végére már én is megsértődtem. Nem mondom, hogy jogom van hozzá, hogy elmondja, ha nem akarja, akkor ne tegye, de akkor meg ne viselkedjen így. Idegesen kibújtam mellőle, felkaptam pólóját, és magamra húztam. Némán figyelte minden mozdulatomat. Még egyszer ránéztem, utalva ezzel, hogy mondja el, de megint csak falba ütköztem. Sarkon fordultam, és a terasz felé vettem az irányt. Lassan léptem ki rajta.
Kint még mindig szakadt az eső, de ez cseppet sem zavart. Kimondottan jól esett, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapódnak bőrömhöz. Megnyugtató volt ott kint állni. A táj még mindig csoda szép volt, nem olyan, mint tegnap éjjel. A távolban lévő város, egy teljesen másik arcát mutatta, de akkor is meseszép volt. Gondolataimba temetkezve, teljesen elmerültem, és egy másik világban jártam, az agyam kikapcsolt. Csak azt vettem észre, hogy egy kéz csúszik a derekam köré, és megölel.
- Min gondolkozol? – csókolt bele a nyakamba. Most én voltam az, aki nem válaszolt, aki a füle mellett engedte el a dolgot. Kihámoztam magam karjaiból, és arrébb álltam, ezzel egy bizonyos távolságot teremtve közöttünk.
- Kérlek, válaszolj. – közelebb lépet hozzám.
- Te talán válaszoltál?!
- Viki! Ne kezd megint. – emelte fel a hangját.
- Igazad van! Mennyivel könnyebb meghátrálni, és nem foglalkozni a problémákkal! – förmedtem rá.
- Menjünk be! Megfázol.
- Ne mond meg mit csináljak! Nem vagy már senkim, hogy parancsolgass.
- Ó! Szóval így állunk! Nem érdekel! Akkor is bejössz, és pont. – mondta határozottan.
- Már azért se. – sziszegtem, de nem foglalkozott vele. Hírtelen ötlettől vezérelve felkapott az ölébe, és elindult befelé.
- Tegyél le! – kapálóztam idegesen.
- Jól van már! – majd amikor a nappaliba értünk, óvatosan letett. – Tessék. – takart be egy takaróval, hogy meg ne fázzak.
- Tőled már nem kell semmi. – dobtam le magamról. Majd felálltam, összeszedtem a ruhámat, és elmentem felöltözni. Pár perc alatt kész voltam. Mire visszamentem, Krisztián is felöltözött. Épp a pólóját kereste idegesen.
- Nesze. – löktem oda neki. – Indulhatnánk!? – dünnyögtem, mire ő csak bólintott.
- A kocsiban néma csendben ültünk. Unottan bámultam kifelé az ablakon.
- Kicsim. Sajnálom. – érintette meg a kezem, de én elrántottam tőle. – Miért kell megint előröl kezdeni? – hangján érezhető volt, hogy kezd újra ideges lenni. – Láthatod, én mindig mindent megteszek. – úgy csináltam, mintha inkább meg sem hallottam volna. Újabb néhány perc csend következett.
- Csak kiraklak otthon. Nekem koncertre kell mennem.
- Ezen már meg sem lepődöm. – nevettem fel keserűen.
- Tessék? – felém fordult, és kérdően nézett rám, de hamar visszakapta fejét.
- Ha valamit meg kell beszélni, vagy valami baj van, neked mindig dolgod van. Meg amúgy is ez általában mindig igaz rád. Alig vagy otthon. – fakadt ki belőlem.
- Bocsánat, hogy én dolgozom, szeretem azt, amit csinálok, és még jó is vagyok benne! – kezdett ideges leni… újra.
- Mert egy csapat tizenéves kiscsajnak verni magad a színpadon nagydolog! És nem akarlak kiábrándítani, de nem a zenéd miatt járnak koncertre. Ha egy hangot sem énekelnél, hanem egy szál gatyában felállnál a színpadra nagyobb sikert érnél el!
- Hogy milyen jártas valaki. – gúnyolódott.
- Ne játszd a hülyét! Te is tisztában vagy vele. Ami a legszánalmasabb, hogy még élvezed is, ha egy-egy „mozdulat” miatt a közönség begerjed. Szánalmas vagy! Próbálod játszani a nagy énekest, de ideje, hogy valaki észhez térítsen. Nem vagy az! Az, hogy felállsz a színpadra, és playback –elsz, az nem számít. – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
- Ezt most fejezd be! – kiabált most már ő is.
- Csak nem fáj az igazság?
- Így gondolod, akkor majd meg látjuk, mit mondasz a koncert után. – és hírtelen elfordította a kormányt, és visszafordult. Szélsebességgel száguldott végig a városon.
- Hová megyünk? Azonnal állj meg! Nem megyek veled sehová. – rángattam hisztérikusan az autó ajtaját. Krisztián erősen megragadta a karom.
- Normális vagy? – üvöltött.
- Akkor tegyél ki! – kiabáltam rá.
- Szó sem lehet róla. – majd megnyomott egy apró gombot, ezzel lezárva az autó ajtóit. Gondolom félt, hogy valami örültséget csinálnék, és igaza is volt. Abban az állapotban mindenre képes lettem volna… Az út további részében inkább nem szóltunk egymáshoz.
Krisztián leparkolt Orsi háza előtt, és újra megnyomta az a kis gombot, ezzel feloldva a zárat. Idegesen pattant ki az autóból, maga után erősen becsapva az ajtót. Megállt az enyém mellett, és kinyitotta. Idegesnek, és agresszívnek tűnt, nem akartam még jobban felhúzni, így egy szó nélkül kiszálltam. Lecsukta az autót, és megragadta a karom.
- Örülnék, ha viselkednél, és nem kéne még itt is veszekedni. – sziszegte.
- Akkor miért hoztál el?
- Viki! Komolyan mondtam! – hangja hűvös volt.
- Nem csinálok jelenetet, ne aggódj. De ne érj hozzám! Megértetted? – néztem rá nyomatékosan. Nem szólt semmit, némán indult el a bejárat felé. Nagy levegőt véve követtem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése