Krisztián a következő napokban is elég elfoglalt volt. Reggel korán elment, este későn ért haza. Igyekeztünk minél több időt együtttölteni, persze ezek ilyen max fél órás találkák voltak, persze mi már ennek is nagyon tudtunk örülni.
- Szia. – szólt bele a telefonba. Hangján érezhető volt, hogy mosolyog.
- Szia. Már végeztél? – kérdeztem mézesmázos hangon.
- Igen. És te? Mikor végzel a fotózáson?
- Még egy óra múlva. – húztam el a számat.
- Na zsíír. Akkor mit szólnál, ha együtt ebédelnénk?
- Mi történt? A művészúr ennyire ráér? – csúszott ki a számon. Annyira nem akartam ezt felhozni, de valahogy előjött belőlem.
- Viki..- sóhajtott a telefonba.
- Tudom. Sajnálom! Nem gondolkoztam, csak úgy kicsúszott a számon.
- De így érzel igaz? – suttogta a telefonba.
- Ezt majd az ebéd közben megbeszéljük, oké?
- Rendben. – hangján érezhető volt a kétségbeesettség.
- Krisztián,! Héj, fel a fejjel. – mosolyogtam. Úgy megöleltem volna, hogy érezze, hogy tényleg sajnálom. – Tényleg nem úgy gondoltam.
- Rendben. Akkor egy óra múlva ott vagyok érted, persze, ha szeretnéd. – váltott át kisfiús stílusra.
- Krisztián. – sóhajtottam. – Ez nem kérdés, még szép, hogy szeretném. De miattam ne fáradj.
- Úgyis elkel mennem vásárolni, ha enni akarunk. Meg amúgy is érted mindent.
- Jah, hogy nekem kell főzni? – nevettem – És mit szeretnél?
- Nem, nem te fogsz, hanem mi fogunk. – hangsúlyozta ki a „mi” szót. – És mit szólnál mondjuk egy kis rántott húshoz, sült krumplival?
- Én benne vagyok. – nevettem. – Meg tudod oldani a vásárlást egyedül?
- Nem vagyok 5 éves! – jelentette ki határozottan.
- Én sem azért mondtam, de szívesen veled tartok, ha kell.
- Na jó, magammal viszlek. – nevetett.
- Várlak, de most le kell tennem. Szeretlek.
- Én is.
Majd letettük a telefont. Az az egy óra hamar elrepült. A fotók jól sikerültek. Még nekem is tetszettek, ami kész csodának számít. Gyorsan átöltöztem, és már rohantam is le a parkolóba. Krisztián lazán az autójának támaszkodva várt rám. Odaléptem elé, és egy apró csókot nyomtam a szájára.
- Hiányoztál. – suttogtam ajkaiba, mire Ő csak elmosolyodott. Majd beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk a közeli hipermarketig. Természetesen, Krisztián egész útón a kezemet fogta, még akkor sem engedte el, ha váltani kellett. Ilyenkor a sebváltót kezünk közé kulcsolva vezetett, amin én csak mosolyogni tudtam. Mikor megérkeztünk szereztünk egy kosarat, és bementünk az üzletbe. Krisztián nem zavartatta magát, engem hátulról megölelve fogta meg a kosarat, és úgy tolta. Nem érdekelte, hogy ki látja, ha megcsókol, ha megölel, vagy ha a nyakamba puszil. Így egy kicsit elhúzódott a vásárlás, de azért mondhatni időben hazaértünk. Én bementem a konyhába, hogy kipakoljam, amit vettünk. Krisztián pedig egyenesen Tomikához ment, de nem volt szerencséje, éppen koncertezett. Milyen meglepő, de Szandra sem volt otthon. Mostanában feltűnően jóban vannak a Tamással, de amíg ez így van, aggodalomra semmi ok.
- Akkor? Hol kezdjük? – csapta össze tenyerét Krisztián.
- Te csak ülj le. – nevettem.
- De arról volt szó, hogy együtt csináljuk. – durcáskodott.
- Jó! Mondjuk, akkor segíthetsz bepanírozni a húst.
- Muszáj? – nyavalygott.
- Te akartál segíteni. – nevettem. – Sőt ez a főzés is a te ötleted volt.
- Nem éppen így képzeltem el. – átölelt és belecsókolt a nyakamba. Kezemmel a hajába túrtam, így húztam még közelebb magamhoz. Lassan csókolta végig a nyakam, míg el nem ért a számig. Óvatosan hajolt közelebb. Ajkaink pár centire voltak egymástól, de nem hagytam, hogy megcsókoljon.
- Azt hiszem, neked dolgod van. – mosolyogtam pár centire ajkaitól.
- Tudom. – sóhajtott. Elengedett és visszaült az asztalhoz. Közben elkészült a kaja is. Kiszedtem egy jó adagot, és letettem elé, majd beültem az ölébe. Nem nézett rám, szemét lesütötte.
- Krisz. – suttogtam.
- Sajnálom. Én nem akartam, hogy így legyen. Igyekszem minél több időt veled lenni, de tisztában vagyok vele, hogy ez igen csekély.
- Tudom! Az én munkám is elég nagy akadály, de ez van. Nekünk ez jutott, de amíg az a kis időt is, amit tudunk egymással töltsük, addig nincs miről beszélni. – csókoltam meg. – De most már egyél. Kell az energia.
Krisztiánnal nevetgélve, egymást etetve fejeztük be az ebédet. Azt ugyan hozzá kell tenni, hogy már délután négy volt…. Majd megjöttek Orsiék.
- A Tomikáékat hozod, a Kölyköt meg viszed? Hogy működök ez? – nevettem.
- Látod, látod! Kellett neked lekötnöd magad. – nevetett ő is. – Kölyök kész vagy már? Így is késében vagyunk!
- Megyek már!
Csókok közepette elköszöntem Krisztiántól. Miután elmentek, leültünk DVD-zni a többiekkel. Bence is befutott a végére, így más elég jó hangulat kerekedett. Még csak 8 óra volt, de én nagyon fáradt voltam. A délelőtti fotózás elégé leszívott, így lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Nem telt bele néhány percbe, és már mélyen aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése