Mikor fölkeltem Krisztián édesen szuszogott mellettem. Óvatosan kibújtam öleléséből és kimentem a konyhába. Főztem egy kávét, mert a nélkül egyszerűen képtelen vagyok magamhoz térni. Amint lefőtt leültem az asztalhoz, és szépen csendben megittam. Majd sütöttem ez kis bundáskenyeret, töltöttem egy bögre kávét és ráraktam egy tálcára, majd bevittem Krisznek….
Még mindig mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, hiszen így is keveset tud pihenni, de muszáj volt. Már lassan 9 óra volt, és neki még rengeteg elintéznivalója volt.
- Krisztián. – suttogtam miközben arcát simogattam.
- Hmm…. – nyöszörögve nyitotta ki szemét. – Csókot nem kapok?
- Dehogynem. – majd apró puszit leheltem szájára.
- Ez nem elég! – húzott vissza magához, és gyengéden megcsókolt. Mosolyogva húzódtam el tőle.
- Most már vége a gyereknapnak. Hoztam reggelit. Jó étvágyat. – raktam az ölébe a tálcát. Szinte azonnal neki esett.
- Istennő vagy! – mondta teli szájjal, amin én csak elmosolyodtam. – Tomikát felébresztenéd? Vele kezdem a fotózást, és az úgy elég nehéz lesz, ha Ő közben itthon alszik, és nincs is ott. – nevetett. Az a nevetés….olyan gyermeki volt, de mégis olyan sármos. Imádtam a mosolyát, a nevetését.
- Persze. – nyomtam apró csókot a szájára, és elindultam az ajtó felé.- Viki. – szólt utánam
- Tessék. – fordultam vissza.
- Köszönöm. Szeretlek. – mondta gyermeki ártatlansággal.
- Én is. - mosolyogtam rá, majd bementem a Tamáshoz.
- Tomika. – suttogtam a fülébe, de semmi reakció. Hát igen, ez Tamás. Ha egyszer elalszik, a jó isten sem rázza ki az ágyból. Olyan, mintha baseballütővel ütötték volna ki. Éreztem, hogy ennél drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.
- Tomikaa. Ébredj! – kiáltva ugrottam az ágyára.
- Kicsilány. Halkabban. – mormogta a párnába.
- Akkor kelj fel! – válaszoltam nevetve, miközben tovább ugráltam az ágyán.
- Igen! Gyere csak. – rántotta ki alólam a lábam. Amint kidőltem az ágyon, ráült a cípőmre.
- Na szóval.. – nézett le rám mosolyogva.
- Engedj el. – nyavalyogtam. – De szemét vagy!
- Igen? Akkor figyelj. – és elkezdett csikizni.
- Ne kérlek. – szenvedtem már vagy 5 perce.
- Mi folyik itt? – jött be Krisztián.
- Kérlek! Segíts. – löktem le magamról Tamást, és odabújtam Kriszhez.
- Mi történt?
- Szólj a Tamásra, hogy hagyjon békén, és ne kínozzon. – mondtam kislányos hangon.
- Tamás! Hát erre tanítottalak? Nem mutattam még meg, hogy hogyan kell ezt csinálni? – majd Ő is nekem esett. Mind a ketten csikoltak, ahol értek.
- Könyörgöm. – nyafogtam már-már könnyes szemmel.
- Na jó, most már elég lesz. – nevetett Krisztián.
- Ugye tudjátok, hogy még ezt visszakapjátok egyszer! – sziszegtem. Nagyon fájt az oldalam. Teljesen biztos voltam benne, hogy már tiszta piros.
- Látod, látod, kellett neked kiabálni, meg ugrálni így korán reggel.
- Krisztián mondta, hogy ébresszelek fel! – tetem magam elé a kezem.
- Hogy mi van? – csodálkozott Krisz. – Ne kend rám. Én csak annyit kértem, hogy ébreszd fel. De most már indulni kéne. Azok a képek nem készítik el magukat.
Elmentek, és gyorsan elkészültek. Az indulás előtt pár perccel jött oda Krsiztián.
- Mond, hogy estére semmi programod. – nézett rám ellenállhatatlanul.
- Az igazat megvallva, remélem, hogy egy bizonyos srác elhív valahová, vagy legalább tervez valami szépet. – nevettem.
- Mi? Milyen srác? Jah, hogy én! – lágyult el a hangja a végére. –Most komolyan, este nincs kedved csinálni valamit?
- És mégis mit? – fontam kezeimet a nyaka köré.
- Az meglepi. – adott apró csókot.
- Kicsilány! – jött oda Tomika. – Ugye nem haragszol. – nézett rám bűnbánóan. Én megfordultam, hogy szembe legyek vele. Krisztián hátulról fonta kezeit a derekam köré.
- Tomika. – sóhajtottam – Olyannak ismersz? Gyere ide! – tártam szét a karom, és megöleltem.
- Khm….azt hittem, hogy te az enyém vagy. Most akkor hogy is van ez?
- Krisztán sajnálom, hogy kiábrándítalak, de én nem vagyok senkié. – nevettem – nem egy tárgy vagyok, amit birtokolhatsz.
- Bocsáss meg. – pislogott nagyokat.
- Attól függ, hogy mikor, és hol nézzük…mert szerintem, amikor…- nem hagytam, hogy végigmondja. Gyengéden fejbe vágtam.
- Áu! Ezt most miért?
- Mert megérdemelted. – nevetett Krisztián. – de tényleg induljunk!
- Jól van. – húzta el a száját Tamás.
- Sziasztok! – köszöntem el. Krisztián még az ajtóból visszaszaladt,
Majd elfelejtetem. – és megcsókolt. Nem volt hosszú, de isteni volt. Mosolyogva húzódott el. – Akkor majd este. Majd még hívlak. – mondta az ajtóból
- Szeretlek. – köszöntem el.
- Én is! – hallottam Tomika. Mér nem volt kedvem visszaszólni, inkább csak mosolyogtam rajta egyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése