Reggel mocorgásra ébredtem. Krisztián volt az. Már szinte teljesen felöltözve ült az ágy szélén.
- Ilyen korán mész? – öleltem át egy hatalmas ásítás kíséretében.
- Sajnos, muszáj. – húzta el a száját
- Akkor maradj itt velem, és…. – és óvatosan,érzékien csókolgatni kezdtem a nyakát.
- Tudod, hogy minden vágyam lenne, – mondta remegő hangon – de Orsi kinyír, ha elkések.
- Egy kis idő is elég. – suttogtam az ajkaiba. Nem tudott ellenállni. Ajkát az enyémre nyomta, és vadul csókolni kezdett. Kezem tarkójáról lecsúszott a mellkasára, majd még lejjebb. Érezhetően akarta, hogy és élvezte a dolgot, de amikor kezem pólója alá téved, eltolt magától.
- Tényleg… mennem kell. – mondta levegő után kapkodva – Sajnálom.
- Tudom. – sóhajtottam, majd adtam egy utolsó csókot neki.
- Tényleg nagyon sajnálom, már nem mondhatom le. De most rohanok, már a fiuk itt vannak. Szeretlek!! – felkapta a táskáját, és elviharzott.
- Én is...szeretlek. – suttogtam magamnak. Már percek óta nem volt itthon, de én még mindig szomorúan meredtem magam elé. Értem én, hogy dolga van, de remélem ez nem lesz mindig így. Ha igen, felesleges belekezdeni ebbe a kapcsolatba, így semmi értelme nem lenne. Úgy nem bírja hosszútávon ez a dolog, ha Ő későn jön, és korán megy, ha egy közös percünk sincs. Egy darabig még bambán bámultam magam él, és hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Elmélkedésemből Szandra zökkentett ki.
- Minden rendben? Kölyök? – nézett szét a szobában? – Történt valami?
- Semmi. – ráztam meg bambán a fejem.
- Nem úgy nézel ki, mint akivel minden rendben. – ráncolta össze a homlokát.
- Tényleg minden oké. – mosolyogtam rá.
- Ha te mondod! – huppant le mellém az ágyra. – Amúgy mesélj csak! Hogy is van ez köztetek?
- Ha arra vagy kíváncsi, akkor igen, együtt vagyunk. – nevettem el magam.
- És mennyire komoly? Vagy csak egy éjszaka volt?
- Nem hiszem, vagyis részemről biztos, hogy nem, és szerintem Ő is így van vele.
- És? Milyen vele? Mármint tudod…hogy teljesít ott? – hangsúlyozta az utolsó szót.
- Te csak ne törd ezen azt a kis okos fejedet! – nevetve felálltam és elindultam a konyha irányába.
- De most miért? – kiáltotta utánam, de én úgy tettem, mint aki meg se hallja. A nappaliban Tomikával futottam össze.
- Viki!! Konyhába készülsz? Valami reggelit én is kapok ugye? – nézett rám ellenállhatatlanul
- Tamás! Volt már rá példa? Tudod, hogy ha valamit főzök, akkor úgy csinálok, hogy mindenkinek jusson. – és dühösen a konyhába mentem.
- De durcás valaki, így kora reggel. – jött utánam Tomika. – Krisztián miatt? – tapintott a lényegre.
- Mondhatni. – elég diplomatikus válasz volt a részemről.
- Csak nem elmondtad? Hogy fogadta? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Ne légy lökött. Még szép, hogy nem mondtam el neki. Nem akarom tönkretenni sem a barátságotokat, sem pedig a kapcsolatomat.
- Mit nem akarsz tönkretenni? És mit nem mondtál el? – hallottam Krisz hangját a hátam mögött.
- Te mit keresel itthon? Nem úgy volt, hogy elmentél? – dadogtam össze-vissza.
- Ne térj ki a válasz elől. – mondta határozottan.
- Figyelj, ülj le előtte.
- Viki! Nincs időm erre! – emelte fel a hangját.
- Na jó. Tudod, hogy mi a Tamással régóta ismerjük egymást, de senkinek sem mondtuk még el, hogy honnan. Tehát, egy buliban ismerkedtünk meg, mindkettőnkben volt már pár pohárral, és lefeküdtünk. – amint ezt kimondtam, Krisztián szeme kikerekedett.
- És akkor ti? Őm….izé.. jártatok?
- Nem! Másnap beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy inkább nagyon jó barátok lehetnénk, mint egy pár. – segített ki Tomika. – Inkább egy ilyen testvéri viszony alakult ki.
- A testvérek nem fekszenek le egymással. – csattant fel hírtelen Krisztián.
- Krisz, kérlek. Értsd meg! Ha nem ott találkozunk, akkor nem történt volna meg. Csak az alkohol miatt volt. Tudom gyenge érv. – bújtam volna oda hozzá, de eltolt magától.
Már-már könnyes szemmel néztem fel rá. Szemében csalódottságot véltem felfedezni. Nagy levegőt vett…
- Tényleg csak egy alkalom volt? És csakis a pia miatt? – nézett a Tamásra. Se Ő, sem én nem válaszoltunk. – Kérdeztem valami! – emelte újra fel a hangját.
- Igen! – szólalt meg mögöttem Tomika, és lehajtott fejjel kisétált a konyhából.
- Krisztián! – suttogtam. – Nagyon haragszol?
- Kicsit. De az fáj a legjobban, hogy nem mondtad el!
- El akartam! – öleltem meg. Mér nem tolt el magától. Erősen szorítottam magamhoz, nem tudtam, hogy mit fog reagálni.
- Figyelj Viki! Szeretlek! Elmondhattad volna, nem tudom, miért féltél. Megértetem volna. – kezével az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. – Szeretlek érted? Nem érdekel a dolog, - suttogta az ajkaimba. Ajkaival óvatosan közelített felém, de nem csókolt meg, csak egy apró puszit nyomott a számra. - Ne aggódj, nem haragszom. De most mennem kell, csak egy kabátért jöttem vissza, Bratyóék el sem tudják képzelni, hogy mit csinálok eddig. – nevezett – Beszélj Tomikával, mond el neki, hogy semmi gond, én most nem tudok, rohannom kell. – és elvett egy kabátot a fogasról.
- Krisztián! Köszönöm. – bújtam még egyszer oda hozzá. – Szeretlek!
Ezen Ő csak elmosolyodott, és egy újabb puszit nyomott a hajamba.
- Későn jössz? – nézetem fel rá, miután elhúzódtam.
- Nem tudom, de igyekszem haza, ahogy csak tudok. Majd hívlak.
- Vigyázz magadra. – mosolyogtam felé.
Miután Krisztián elment, én megkerestem Tamást, hogy megnyugtassam, hogy nem történt semmi. Amint elmondtam, hogy nem haragszik, arcán megkönnyebbül volt felfedezhető.
- Annyira örülök neki. Nem hittem, hogy ennyire felkapja a vizet.
- Én sem. – sóhajtottam.
- Tamás, figyi! Akkor mehetek veled koncertre? – jött be Szandra. – Mi ez a nagy szomorkodás? Egyáltalán mi volt az a nagy veszekedés az előbb?
- Elmondtuk a Kölyöknek, hogyan is ismerkedtem meg Vikivel.
- Tényleg, hogy is volt? Nekem sem mondtátok el, még sose! De a koncerttel mi lesz?
- Menj készülni! Nemsokára indulunk. – mosolyogott Tamás. – A történetet, meg majd útközben elmesélem.
A többiek elmentek készülni. Hamarosan Orsi is berobogott, de siettek, késében voltak. Így egyedül maradtam otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése