Mivel Tomikáék elmentek koncertre, Krisztiánnak is dolga volt, és Bence sem volt otthon, teljesen egyedül maradtam. Próbáltam magam hasznossá tenni és egy kis házimunkát végezni. Összeszedtem a szennyest, kivasaltam pár ruhát, porszívóztam…a szokásos dolgok. Bekapcsoltam a rádiót, és jó hangosan bömböltetni kezdtem. Bíztam benne, hogy ha lekötöm a figyelmemet, nem fog felesleges dolgokon pörögni az agyam, de nem így volt. Egyre csak Krisztián járt a fejemben, hogy vajon tényleg nem haragszik? Vajon tényleg el tud siklani ezen? És egyáltalán a Tamással mi lesz, megromlik a barátságuk? Én szeretetem Őt, ez biztos, de Ő is így van vele?
Tovább őrlődtem volna magamban, de egyszer csak Bence toppant be.
- Hát te? – nézett rám kérdően
- Takarítok.
- Valahogy ez nem látszik meg a lakáson. Olyan, mintha tornádó söpört volna végig a szobán. – nevetett. Nem szóltam semmit. Gondoktól telve vágtam magam hanyatt a kanapén. – Na ki vele! Mi történt?
- Összevesztem kicsit a Kölyökkel, de azt mondta, hogy nem haragszik, de én nem hiszek neki. – temettem kezembe az arcom.- Hé! Ha Krisztián azt mondta, az biztos úgy is van! Tudod, hogy ilyenekkel nem szokott tréfálni.
- Gondolod? – néztem fel rá könnyes szemekkel.
- Igen! Szeret téged. Mindennél jobban és nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani, vagy tenni, ami megváltoztatná ezt az érzést. – ölt le mellém a kanapéra.
- Köszönöm Bencus! – öleltem át.
- Khm.. megzavartam valami? – mosolygott Krisztián az ajtóból.
- Na akkor én léptem. Hagylak titeket, azt hiszem, van mit megbeszélnetek.
- Bence! Köszönöm. – mosolyogtam rá. Visszamosolygott, és bement a szobájába.
A nappaliban néma csend lett. Krisztián csak állt az ajtóban, míg én mozdulatlanul ültem a kanapén. Nem néztünk egymásra, kerültük egymás tekintetét.
- Szóval… - mondtuk egyszerre. – Igen? Mond csak. – szólaltunk meg ismét egyszerre. Ezen mind a ketten elmosolyodtunk.
- Kezd nyugodtan. – ajánlotta fel.
- Nem vagy éhes? Van spagetti. – mosolyogtam rá kétségbeesetten.
- Most hogy mondod, de. – nevetett. – Melegítesz, míg gyorsan lezuhanyzom?
- Persze. – és ezzel felálltam, és bementem a konyhába. Krisztián hamar végzett a fürdőszobában. Észrevétlenül osont be a konyhába, és a szívbajt hozva rám hátulról magához ölelt.
- Jézusom! – hüledeztem.
- Megijesztettelek? – csókolta meg a nyakam.
- Nem kicsit. – nevettem. – Krisz! Tényleg nem haragszol? Vagy csak úgy mondtad?
- Ismerhetnél már annyira, hogy tudod, hogy nem szoktam „csak úgy” mondani dolgokat.
- És a Tamás? Mármint ugye nem lesz vége ennek a barátságnak emiatt? – fordultam vele szembe.
- Tomikával sem lesz sem. Nem haragudhatok rá emiatt. Régen volt, akkor még nem voltunk együtt, a Tomika meg nem vak. Nem hibáztathatom amiatt, hogy annyira szép vagy, hogy nem tudott nem figyelmen kívül hagyni. – száját újra az enyémre nyomta. Csókjába lábam beleremegett, szívverésem felgyorsult.
- Ezt ne csináld még egyszer! A lábaim összecsuklanak – suttogtam az ajkaiba, mire ő újból megcsókolt
- És akkor ehhez mit szólsz? - majd combomnál fogva felemelt, és felrakott a konyhapultra. Lábaimat dereka köré fontam, és így folytattuk a csóktatát. Szenvedélyes volt, és vad. - Az előbb még éhes voltál. – nevettem bele a csókba.
- Most is az vagyok. Csak éppen téged jobban kívánlak. – esett neki a nyakamnak.
- Krisztián! – toltam el magamtól.
- Kérlek, ne! Már csak attól kikészülök, ha hozzám érsz….ha megölelsz… ha megcsókolsz – suttogta, miközben tovább csókolgatott.
- Akkor mutasd, mit tudsz. – a pólójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Szája pár centire volt az enyémtől, de nem csókoltam meg. Nem adtam meg neki, ezt az élvezetet. Had szenvedjen egy kicsit. Hevesen szedte a levegőt. Egyre jobban szenvedett, hogy nem kapja meg, amit annyira akar. Nem tudott tovább várni, szája az elém felé közeledett, de én elfordítottam a fejem.
- Ne itt! – suttogtam. Egy szó nélkül felemelt, és egyenesen a szobája felé vitt. Beérve oda, lefektetett az ágyra, és szó szerint nekem esett. Csókolt, simított ahol csak ért. Úgy vette birtokba a testem, mintha pontosan tudná, hogy mi jó nekem. Ez valószínűleg így is volt. Testünk egybe olvadt, és az övé lettem….
Fáradtan dőlt el mellettem. Közelebb bújtam hozzá, mire ő átkarolt. A vállamra apró köröket kezdett rajzolni. Így feküdtünk egymás karjaiban.
- Köszönöm, hogy vagy nekem. Más lány, már az első alkalom után faképnél hagy. Az első kirohanásom után elege lesz belőlem. A folyamatos időhiányról nem is beszélve. – simított végig az arcomon.
- Én köszönöm, hogy elviseled a hisztijeimet, az állandó kétségeimet. – nyomtam puszit az arcára. Néma csend lett a szobában, nem szólaltunk meg. Csak feküdtünk egymáshoz nagyon közel, és mélyen egymás szemébe néztünk. Csak simogattuk egymást, ezt néha-néha egy-egy kisebb puszi, vagy nagyobb csók zavarta meg. Majd szépen lassan mind a ketten elaludtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése