68. rész

Akkor itt az új rész! már tegnap lett volna, csak késő este raktam fel, de a blogspot megint alkotott. na, mindegy. ma még lesz egy! tehát..... izguljatok! 


Ahogy Kriszitánék elhajtottak, szépen lassan visszaslattyogtam a házba. Egy gyors zuhany után felöltöztem és a nyakamba vettem a várost. Határozott elképzelésem volt az estéről. Arról, hogy mit akarok, és hogyan akarom. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni, de egy biztos, tetszeni fog neki. Mielőtt nekiláttam volna a szükséges dolgok megszerzéséhez, be kellett mennem a stúdióba, hogy aláírjak pár szerződést, és megbeszéljük pár fontos dolgot a következő fotózásról.
Nagyjából semmit sem érzettem abból, amit magyaráztak. Gondolataimat sokkal jobban lekötötték a Krisztiánnal tervezett esti program. Nagyon régen nem vártam már így bármit is. Még jó pár óra választott el tőle, de már azon törtem a fejem, hogy mennyire jó lesz. A megbeszélés egyre csak unalmasabb lett. A főnök csak beszélt, és beszélt. Fel sem tűnt neki, hogy egyáltalán nem is figyelek rá. Egy előttem lévő lapra rajzolgattam. Sokkal jobban lefoglalt. A papír Krisztián nevével volt tele írva. ’Akár csak egy szerelemes tini.’ A gondolat megmosolyogtatott. Feloldozásként ért, amikor meghallottam a telefonom csengőhangját. Barbi neve villogott a képernyőn.
             - Elnézést. Ezt, muszáj felvennem. – szabadkoztam, majd felálltam az asztaltól és kimentem.
         - A legjobbkor. Életet mentettél. Ne tudd meg milyen unalmas itt minden.
          - Akkor lépj le. Most! A csajokkal elmegyünk ebédelni. Lógj meg, és gyere velünk.
         - Tudod, hogy nem így működik. Szinte lehetetlen, hogy elengedjenek.
           - Te mit nem értesz azon, hogy lógj meg? Nem azt mondtam, hogy kérezkedj el. Fogod magad, és eljössz.
      - Persze. Orsi meg nyugodtan öljön meg érte, ugye? – nevettem.
             - Majd a drága kis szerelmed lerendezi. Ha meg mégsem, majd mi megvédünk. – nevetett ő is. – A szokásos helyen várunk. Aztán ügyes légy. – köszönt el, és letette a telefont.
’Ez tiszta hülye’ De végül is igaza volt. Semmi kedvem nem volt visszamenni és játszani tovább a jó kislányt, közben meg halálra unni magam. Volt bennem némi félelem Orsi miatt, de most ez érdekelt a legkevésbé.
      - Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Fontos elintézni valóm támadt. – hadartam el, miközben összeszedtem a cuccaimat. Még a főnök is csak pislogni tudott.
         - Viki. Viki! – kiabáltak utánam, de mint aki meg sem hallotta, lépkedtem ki az épületből. Az ajtóban álló biztonságőrt megajándékoztam egy mosollyal, mitől szinte a mennyekben érezhette magát. Kimondottan jó érzékem volt az ilyesmihez. Pontosan tudtam, hogy kire hogy kell néznem, ahhoz, hogy a lábaim előtt heverjen. Elégedetten öltem be az autómba. Nem attól voltam odáig, hogy a dagadt biztonságőr megbámult. Sokkal inkább élveztem azt, hogy valami őröltséget csinálok már megint, hogy nincsenek gátak, amik visszatartanának. Még akkor is, ha tudtam, hogy nem pont így van minden. Orsitól egy kiadós fejmosást fogok kapni, ha megtudja.
Az étteremhez érve, a lányok már az egyik asztál ülve, beszélgettek. Ujjaimmal beletúrtam hosszú szőke hajamba, és hátrafésültem a szemembe lógó tincseket. Ahogy elsétáltam az asztalok között, magamon éreztem az emberek tekintetét. A férfiak elismerően, már-már nyálcsorgató bámulása megmosolyogtatott. Lazán, de mégis kecsesen huppantam le az egyik szabad székre a lányok mellett.
          - Csak nem sikerült ellógni? – húzta fel az egyik szemöldökét Barbi.
              - Itt vagyok, vagy nem? – utánoztam arckifejezését. Az egyik asztalon lévő pohár után nyúltam. Lassan szürcsöltem bele.  – Mi a franc? Narancslé? – néztem Barbira értetlenül.
   - Öhm…igen. – nyúlt a pohara után. Nem értettem a dolgot, de inkább ráhagytam. Láttam rajta, hogy zavarban van, ezért inkább nem faggattam tovább. A pincér kihozta a rendelésünket. Amikor lerakta elém a tányért, felnéztem rá, és egy mosoly kíséretében mondtam egy köszönömöt elég mézes-mázos hangon.
         - Látom újra a régi vagy. Ez az a Viki, akit mi ismerünk, és szeretünk.
           - Ha most engem akarok kibeszélni, el kell, hogy szomorítsalak titeket. Erre nem vagyok vevő. Tehát felejtős.
Szavaim hatásosak lehettek, mivel leszálltak a témáról. Ebéd közben nagyon jól elbeszélgettünk. Már nagyon hiányzott mindez. Amikor gátlások nélkül kibeszélünk, mindenkit, nem törődve senkivel, és semmivel. Csak ülni, és mocskolódni másokról. Lehet, hogy nem nézik ki belőlem egyesek, de van egy ilyen oldalam is. És nem csak velük, a barátnőimmel tudok így elleni, Krisztiánnal is előfordult, hogy egy-egy hosszú éjszakán ilyen témákat is érintettünk.
       - És. Mi van Krisztiánnal?
            - Dolgozik. Gondolom én. – vontam meg a vállam.
     - Hagyjátok már békén szegényt. Nem látjátok, hogy mennyire maga alatt van?
      - Te most rólam beszélsz? – ráncoltam össze a homlokom. – Nincs semmi bajom. Nagyon jól vagyok. Nem tudom, miről beszélsz.
     - Gondolom, hiányzik Krisztián ágyban nyújtott szolgáltatásai. – kuncogott. – Vigyázz, ne hogy valaki lecsapja a kezedről.
         - Álmaidban drága. Este találkozunk, és hagy ne részletezzem, hogy mit tervezek. – mosolyogtam kacéran.
   - Jól van kislány. Nyugi van.
     - Mindegy. Nekem most úgy is mennem kell. Még ne kell szereznem pár fontos dolgot. Barbi, segítesz?
      - Persze. – mosolygott. – De mi az a pár fontos dolog? Előre szólok, sexshopba nem megyek.
       - A fenébe, akkor a bilincset egyedül kell megvennem. – nevettem. – Amúgy nem. – ráztam meg mosolyogva a fejem. – Emlékeztek? Ettük múltkor azt a gyümölcsös húst. Na, olyat szeretnék készíteni vacsorára, meg valami jó bor is kéne hozzá.
     - Húha! Valaki nagyon készül. – gúnyolódtak, de elengedtem a fülem mellett. Megvontam a vállam, és felálltam az asztaltól. Barbi követett, és kimentünk az étteremből. A kocsi hátsó ülésére dobáltuk a táskákat, és elindultunk. Az egyik közeli Spárba mentünk. Barbival a sorok között sétálgattunk. Furcsán viselkedett, de hamar összeállt a kép, és rájöttem, hogy mi baja is van. ’Vajon tényleg az van, amire én gondolok? A jelek egyértelműek, tehát…’ Elég sokáig agyaltam ezen. Csak toltam a kosarat Barbi után, miközben ő dobálta bele a szerinte fontos hozzávalókat.
        - Nagyobb, vagy a kisebb csomag kell? – kérdezte. – Hahó! Figyelsz te rám?
       - Persze. – hazudtam. Fogalmam sem volt, hogy mit kérdezett. Automatikusan a zacskó után nyúltam, és beledobtam a nagyobbikat a kosárba. – Bence tudja már? – csúszott ki a számon, éppen amire gondoltam.
       - Mit? – fordult vissza a polc felé.
       - Szerinted mit? Hogy terhes vagy. – mondtam ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Barbi kezéből kicsúszott a konzerves doboz. Rendesen ledöbbent a hallottakon.
      - Honnan veszed? – suttogta.
       - Nem vagyok se hülye, sem pedig vak. Másrészről pedig, ismerlek.
         - És ebből vontad le a következtetést? Ezért ez vicces.
       - Akkor magyarázom. A narancslevet csak vodkával iszod, de ugye mivel nem ihatsz alkoholt, natur fogyasztottad. Az étteremben alig tudtad eldönteni, hogy most sósat, édeset, vagy savanyút egyél, tehát kívánós vagy. Ezen kívül pedig, bocsánat, de pocsékul nézel ki. Sápadt vagy, és fáradt.
           - Akkor sem vagyok terhes jó? – támadt nekem.
       - Jól van, nyugi. Nem akartalak megbántani, csak én úgy vettem észre.
           - Bocsánat, csak tudod, félek. Én is észrevettem mindezt. Ráadásul késik is, és nem tudom, hogy mit tegyek. Még nem állok készek az anyaságra, de Bence sem elég érett, hogy apuka legyen.
              - Miért nem mész el orvoshoz? Vagy vegyél tesztet.
          - Nem merek. – suttogta.
               - Jobb megtudni az igazat. Előbb vagy utóbb, úgy is kiderül, és jobb előbb.
Végül csak meggyőztem, és vettünk két tesztet. Azt mondta, hogy orvoshoz csak akkor megy el, ha a teszt pozitív lesz. Bepakoltuk a zacskókat a kocsiba és hazavittem Barbit.
        - Sok sikert. Én szurkolok. – mosolyogtam rá bíztatóan. Nagy sóhajtás közepette kiszállt az autóból. Ahogy elhajtottam, a visszapillantó tükörből még láttam, ahogy megvárja, hogy elhagyom az utcát.

67. rész

Talán egy kicsit hosszabb, mint a múltkori rész. Sajnálom, de a folytatás még nem érett meg bennem igazán, de azért remélem tetszeni fog, és kapok rá véleményt. :)


Reggel hatalmas fejfájással ébredtem. Lassan, magamat megkímélve ültem fel az ágyon. A szobában szétnézve senkit sem találtam.  Krisztián megint csak lelépett. Nagyon zavart a dolog, de inkább nem futottam üres köröket. Ha szóvá teszem, sem tud elszabadulni a munkájától, veszekedni meg nem szerettem volna vele. Nyöszörögve ugyan, de kibújtam az ágyból, és egy jó adag kávéért, és valami fájdalomcsillapítóért indultam. Már a konyhaajtóban felfigyeltem Krisztián éneklésére. Éneklésére?? Sokkal inkább kiabálására, nyögdécselésére. Mindenre hasonlított, csak éneklésre nem. Az ajtófélfának dőlve figyeltem. Nagyon jól elszórakoztam rajta. Kornyikálása mellett, valami reggelit készített, de volt egy olyan érzésem, hogy megint ehetetlen lesz. Szemem végigsiklott meztelen felsőtestén.
Közeledni kezdtem felé. Háta mögé érve átöleltem, és apró puszit nyomtam csupasz hátára. Az érzéstől a hideg futkosott a hátán.
        - Mi jót csinálsz? – kérdeztem, és az edényben lévő ételt kezdtem vizsgálgatni.
               - Zongorázom. – nevetett. – Szerinted? Minek látszik?
        - Jól van na. – durcáskodtam. – Amúgy is beteg vagyok. Nem ér kinevetni egy beteg embert.
      - A másnaposság mióta betegség?
        - Úgy van, szívjad még a vérem. Ahelyett, hogy adnál valami fájdalomcsillapítót, még kötekedsz. Mondhatom, ez szép.
            - Ne hogy megharagudj rám. Egyébként az asztalon megtalálod a kávét, és a gyógyszert kikészítve. – fordult felém mosolyogva.
          - Köszönöm, isten vagy. – lábujjhegyre emelkedtem, és megpusziltam. Leültem az asztalhoz, és bevettem a már előre kikészített gyógyszert. Már a kávé nagy részét is megittam, mikor Krisztián egy nagy tányér tojást tett le elém.
             - Köszönöm, de most nem kérek. – húztam el a számat.
                 - Minden rendben? Elég nyúzott vagy. – ült le a mellett lévő székre, és az ölébe húzott. Fejemet mellkasába fúrtam, és szemeimet lecsukva mélyen belélegeztem illatát.
           - Máskor szólj rám légyszi, hogy ha Tomika meghív egy italra, akkor azt ne fogadjam el. Rá sem bírok nézni az italra.
           - Nagyon helyes! – nevetett Krisztián. – Ha te nem kéred, akkor én megenném. Mindjárt itt van Orsi, és nem tudom, mikor jutok újra étel közelébe. – húzta el a száját.
        - Nyugodtan. Parancsolj. – tettem elé a tányért. Ő szinte azonnal neki kezdett, és jóízűen falatozta a saját főztjét.
          - Egyél nyugodtan, nekem beszélnem kell Bencével. – mondtam, mire ő csak teli szájjal hümmögött egyet. Megsimogattam az arcát, és felálltam az öléből.
Hatalmas mosollyal az arcomon lépkedtem Bence szobája felé. Az sem érdekelt, hogy a fejem majd széthasad, annyira boldog voltam. Végre rendeződni látszik a dolog Krisztián és köztem.
Amint benyitottam a szobába az előbbi mosoly egyből lefagyott az arcomról. A szoba teljesen üres volt. Bence egy apró táskával a kezében állt a szobaközepén. Már teljesen összepakolt.
        - Máris elmész? – kérdeztem csalódottan.
           - Igen. Már mindent elrendeztem. Itt az ideje.
           - Muszáj ilyen hamar? – néztem rá kétségbeesetten. – Hiányozni fogsz.
          - Te is nekem. – ölelt meg. – De attól, hogy elköltözöm, még ugyan úgy találkozni fogunk. Viki, olyan vagy már mintha a nővérem lennél. Bármi történjen, én mindig ott leszek veled.
                - Köszönök mindent. Rengeteget segítettél Krisztiánnal kapcsolatban. Nagyon hálás vagyok érte.
           - Bence maradt még reggeli, ha kérsz. – jött be Krisztián. Arckifejezése hasonló volt az enyémhez. Őt is lesokkolta, hogy Bence elköltözik. Persze, tudtuk ezt, de igazán csak akkor, abban a helyzetben fogtuk fel.  – Máris elmész haver?
        - Nagyon úgy tűnik. – mosolygott.
         - Ugye tudod, hogy ide bármikor visszajöhetsz. – szipogtam.
               - Persze, hogy tudom. – mosolygott. Elég nyálasnak tűnhettünk, de akkor is fájt őt elengedni. – Sajnálom, de mennem kell. Barbi már vár rám. – mosolygott. Adott egy puszit a homlokomra, Krisztiánnal lepacsizott, és elment. Nem köszönt el. Ez kettőnk között nem szokás. Nem mondjuk egymásnak, hogy „viszlát”, hiszen úgy is találkozunk még. Ha másért nem is, de legalább ezt az egy szót kimondani. Bencével együtt valami életkedv is távozott a szobából. Krisztiánhoz bújtam szorosan, mire nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.
            - Ne sírj, még találkoztok. Nem ment el örökre. – vígasztalt Krisztián.
        - Tudom, ezt mondta Ő is, de akkor is. Minden meg fog így változni.
              - Az lehet, de a kettőtök viszonya megmarad. Olyanok vagytok, mint két testvér, akik sosem vitáznak és ezen, semmi sem változtat.
         - Igazad van. – szipogtam.
              - Na látod. – mosolygott. Fejemet lassan megemeltem. Tekintetünk találkozott. Ajkaink pár centire voltak egymástól. Állam alá nyúlt, másik kezét pedig derekam köré fonta, így vonva engem még közelebb magához. Már épp hogy éreztem édes ajkait a számon, mikor telefonja csengésének hangos zaja vart meg minket.
              - Orsi az. – nézett fel az Iphone-járól. – Mennem kell.
                  - Értem. – mondtam kicsit csalódott hangon. – De ugye korán haza érsz?!
                  - Igyekszem. – puszilta meg a homlokom. Majd kiment a szobából, követtem.
          - De mégis mikor érsz haza? – kérdeztem. Már a cipőjét húzta felfelé, de megállt egy pillanatra, és felnézett rám.
            - Nem tudom. 6 esetleg 7 órakor.
                 - Akkor 8kor várlak. – mosolyogtam, mire ő értetlenül nézett rám.
        - Az előbb mondtam, hogy 7 óra. Figyelsz re rám?
            - Krisztián, ismerlek. Ha te 7-et mondasz, 8 óra lesz abból. – nevettem.
               - Most erre inkább nem mondok semmit. – mosolygott. – Amúgy mit tervezel? Miért is vársz este? – ölelte át a derekamat.
       - Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. – hazudtam. Igazából eszem ágában nem volt DVD-zni vele. Egészen mást terveztem estére, de az meglepetés lesz neki.
            - Hm… értem. – suttogta ajakima. Váltottunk egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot, és lekísértem Krisztiánt.