42. rész

Reggel Krisztián csókjaira ébredtem. Automatikusan bújtam hozzá még közelebb. Fejemet mellkasára fektettem, és így öleltem magamhoz. Nagyokat pislogva bámultam ki az ablakon, miközben ő derekamat simogatta. Egy ideig csak feküdtünk, majd lementünk reggelizni.

Bizonytalanul szálltam le az ágyról. A bokám még mindig fájt, de már kicsit rá tudtam nehezedni. Bicegve indultam el az ajtó felé, amikor is Krisztián az ölébe kapott.

- Mit csinálsz. – nevettem.

- Nem hagyhatom, hogy egy ilyen szépségnek még nagyobb baja essék. – nézett rám aranyosan, mire én megcsókoltam. Így mentünk le a lépcsőn, egyesen a konyhába, ahol már a többiek nagyban reggeliztek.

- Jó reggelt. – köszöntek oda.

- Jó reggelt. – mondtuk egyszerre Krisztiánnal. Lerakott az egyik székre, ő pedig mellém ült. Láttam a többiek arcán, hogy nem értik mi is történik, rákérdezni pedig nem mernek. Mondjuk, nem mintha bánnám a dolgot. Sőt, legalább nem kell magyarázkodnom.

- Lefőtt a kávé. Viki, légy szíves hozd el. – mosolygott rám anya.

- Maradj csak. – állt fel Krisztián. – Majd én elhozom.

- Köszönöm. – mondtam, majd fejemet hátra hajtva hagytam, hogy megpusziljon. Miután elhúzódott, mosolyogva haraptam bele a pirítósomba.

- Áu…a fenébe. – szisszentett fel Krisztián. Gondolkodás nélkül, hatalmas lendülettel ugrottam fel a székből, és ugyan ezzel a lendülettel rogytam össze a földön. Már ezt is furcsállták rajtam, mivel általában nem vagyok ilyen szerencsétlen. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és odasántikáltam Krisztiánhoz, aki sikeresen leforrázta a kezét a forró kávéval. Szerencsére nem volt olyan súlyos a dolog. Lehűtöttük a kezét egy kis hidegvízzel, és máris tűrhető volt a fájdalom. Krisztiánra támaszkodva sétáltam vissza a székhez, és megkönnyebbülve ültem le. Miután befejeztük a reggelit, mindenki elment beszélgetni. Anyával ketten maradtunk a konyhában, hogy rendbe hozzuk azt.

- Akartam kérdezni, hogy mi történt a bokáddal? – ráncolta össze a homlokát.

- Semmi. – vontam vállat. – Elestem.

- Ne hazudj, kérlek. – nézett rám nyomatékosan.

- Nem hazudok. Tegnap a szobában elestem. Nem nagy dolog, csak egy kicsit meghúzódott.

- És akkor mik azok a lila foltok a karodon?!

- Tessék? – néztem ár értetlenül, majd a karomat kezdtem vizsgálni. Máté erős szorításától szépen belilult néhány foltban.

- Fogalmam sincs. Gondolom ugyan az.

- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. – ült le velem szembe. – Krisztián volt az?

- Tessék? Dehogy is! – ráncoltam össze a homlokomat.

- Ha ő volt az, ha ő bántott, kérlek, mond el. Így nem tudunk megvédeni tőle.

- Anyu. Nem kell senkitől sem megvédeni. Mondom, hogy nem ő volt! – hangsúlyoztam a mondat végét. Láttam anyán, hogy már lelkiekben felkészült, hogy most kioktat a dolgokról, de Krisztián jött be a konyhába. Mosolyogva állt mögém, és kezeit a vállamra tette. Anya szúrós szemekkel nézett rá. Tudtam, hogy most mi fog következni… hangos veszekedésbe kezdtek. Csak kapkodtam a fejemet kettőjük között. Esélyem sem volt, hogy leállítsam őket. Annyi sérelem és düh gyülemlett már fel bennük, hogy lehetetlen volt. Sorra jöttek a durvábbnál durvább megjegyzések.

- Még hogy én vagyok rossz anya? Ne te oktassál már ki erről. A helyedben befognám a számat. Megütni egy nőt gyávaságra vall! – kiabált anyu.

- Hagyjátok már abba! – csattantan fel már én is szinte könnyes szemmel.

- De…- mondták szinte egyszerre.

- Nincs semmi de! Anya, ne a Krisztiánt hibáztasd. Máté tette, ő csak próbált megvédeni tőle. Amúgy is, már megbeszéltük, hogy adsz neki egy esélyt, viszont te nem is törted magad, hogy megismerd.

- Nem hozzád illik.

- Ezt majd én eldöntöm. Már nem vagyok kamasz. Képes vagyok irányítani az életemet, nem kellesz hozzá te. – mondtam, majd Krisztián felé fordultam. – Sajnálom. Nekem ez nem megy. Már annyi minden állt közénk, és már annyi mindenen mentünk keresztül. Mindig veszekszünk valamin. Be kell látnunk, hogy bármennyire is szeretjük egymást, az itt most kevés. Ez nem fog működni, sőt soha sem működött. Jobb, ha már most befejezzük, később még nehezebb lesz. – mondtam, miközben egy könnycsepp csordult le az arcomon. Annyira váratlanul érte a dolog, hogy még reagálni sem tudott rá. Hátat fordítottam, majd csoszogva ugyan, de visszamentem a szobába.  Leültem az ablak elé, és csak bámultam kifelé rajta.

Krisztián szemszöge:

Viki kiborulása után jobbnak láttam, ha kimegyek kicsit levegőzni. Az udvaron sétálgattam, majd leültem egy székre. Előre dőltem, kezemmel a térdemre támaszkodtam, és bámultam a füvet a lábam alatt. Egyszer csak nyikorgást hallottam magam mellett. Nem néztem fel. Tudtam, hogy nem Viki jött ide.

- Sajnálom. – szólalt meg Viki anyukája. – Ezt nem akartam, elhiheted. – jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. – Tényleg szereted, igaz?

- Az nem kifejezés. Rajta kívül csak egy lány került ilyen közel hozzám, de még iránta sem éreztem azt, amit most Viki iránt. Nagyon fontos nekem.

- Most már látom. – sóhajtott. – Kérlek, ne haragudj rám. Csak meg akartam óvni őt egy csalódástól. Másrészről pedig, nem akartam elveszíteni. Így is keveset jár haza, és féltem, hogy teljesen elveszítem, hogy elveszed tőlem.

- Sosem tudnál elszakítani a családjától. – néztem fel.

- Most már tudom. – mosolygott rám. – Tényleg szívből sajnálom.

- Már mindegy. Végleg vége van. – sóhajtottam.

- Ne add fel ilyen könnyen. Ha jól ismerem őt, és pedig jól ismerem, máris megbánta azt, amit mondott. Menj fel, beszélj vele, mond el, hogy mit érzel.

- Úgysem engedne be. – ráztam meg a fejem.

Viki szemszöge:

Még mindig a szobámban ültem, és csak sírtam, amikor kopogást hallottam.

- Bejöhetek? – nézett rám Krisztián, mire én csak bólintottam. Közelebb jött, és leült mellém.

- Mit szeretnél még? – néztem ár könnyes szemmel. – Nem volt elég az, amit az előbb mondtam?

- Kérlek, gondold át a dolgot. Én…. – de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot.

- Ezt ne. Ne nehezítsd meg a dolgokat. – felálltam mellőle és elindultam az ajtó felé. Már lenyomtam a kilincset, amikor énekelni kezdett.

„Ne add fel kérlek, még ne, újra kezdhetnénk,
Kérlek, babe ez a dal most jó
Ne add fel, oh babe, ne add, fel,
Ne add fel, kérlek, még ne, újra kezdhetnénk,
Kérlek,babe ez a dal most jót ígér Ne add fel, oh babe, ne add, fel,
Ne add fel, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek

Neked is kell, aki csak néha átölel,
Aki vigyáz rád az én vagyok, csak én
Te ellöksz mindig újra,
Mikor már tényleg közel
Kerültem hozzád, kérlek, ne félj!
De te visszatérsz hozzám
Ahogy a filmekben szokták (szokták),
Megértünk mi már sok vitát
Szeretjük egymást,
gyere, bújj hozzám
Annyi minden vár még ránk….”
 

Könnyes szemmel fordultam vissza. Ott állt előttem, és kétségbeesetten énekelt. Szorosan megöltem, és csak sírtam. Ő is átölelt, és nyugtatóan simogatta a hátamat. A fülemhez hajolt, és belesúgta….

- Nagyon szeretlek.

- Én is. – szipogtam. – Sajnálom, de kétségbe estem. Annyi minden történt már, és nem bírtam tovább. Mire felértem a szobába, megbántam, amit mondtam, de még mindig így éreztem jónak a helyzetet.

- És most? – eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. – Még mindig így gondolod.

- Nem tudom… – ráztam meg a fejemet. – de szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. – mondtam, mire ő elmosolyodott. Ajkaival az enyém felé közeledett, és megcsókolt. Gyengéden, de mégis szenvedélyesen.

A történtek ellenére a nap további része jól telt. Anyu igazán kedves volt Krisztiánnal, mert mint utólag meg tudtam, míg én fent ültem a szobában, ők beszélgettek. A várost sajnos nem tudtam megmutatni Krisztiánnak, mivel a bokám miatt, hosszú sétára nem mehettem, de ha akartam sem tudtam volna. Így tehát otthon maradtunk, és beszélgettünk. Estefelé indultunk haza. Bencéék kicsit hamarabb indultak, mert még Barbinak dolga volt. Nem sokkal utánuk mi is elindultunk. Elköszöntünk a többiektől, és beszálltunk a kocsiba. Ragaszkodtam hozzá, hogy én vezessek, mivel Krisztián elég fáradtnak tűnt. Duzzogott is miatta, de nem engedtem neki. Jól is tettem, mert alig indultunk el, egyből elaludt mellettem.

Fél úton járhattunk, amikor megálltam egy benzinkúton. Már későre járt, és kellett egy jó adag kávé, hogy el ne aludjak. Ahogy leparkoltam, és kinyitottam az ajtót, a hideg levegő megcsapta Krisztiánt, és felébredt.

- Megjöttünk? – dörzsölte meg álmosan szemeit.

- Nem. – nevettem. – Csak megálltam pihenni, meg iszom egy kávét. Jössz?

- Ühüm. – ásított.

Annak ellenére, hogy most kelt fel, elég élénk volt. Mire beértünk a benzinkútra, nyoma se volt fáradtságnak, álmosságnak. Kértünk egy-egy kávét, majd beszélgetés közbe elfogyasztottuk. Krisztián megint csak hozta a formáját, és kétértelmű megjegyzéseket tett. Miután kifizettük a kávét, még szétnéztünk. Az újságos polc előtt álltam, amikor Krisztián hátulról megölelt. Teste szorosan az enyémhez simult.

- De jól néz ki valaki. – csókolt bele a nyakamba.

- Nem otthon vagyunk, ha észre vetted volna. – nevettem.

- Akkor is nagyon sexy vagy. – suttogta a fülembe. – Megőrjítesz, ugye tudod? – mondta, kezemet az arcára téve simítottam meg. – Akarlak. – mondta remegő hangon.

- Itt? – nevettem, és szembe fordultam vele. – Menjünk vissza az autóhoz.

- Ne, várj. Van egy sokkal jobb ötletem. – megfogta a kezem, és elindult a mosdó felé. Egyenesen betolt az egyik fülkébe. Combomba markolt, és felkapott az ölébe……

Mosolyogva jöttünk ki a benzinkútról. Hazafelé már Krisztián vezetett. Az úton egy kicsit még beszélgettünk, majd elaludtam. Mire felkeltem, már otthon voltunk, Krisztián kinyitotta az ajtót, és az ölébe vett. Így vitt be a szobámba. Óvatosan letett az ágyra, majd ő is mellém feküdt. Szorosan hozzábújva aludtunk el.

41. rész

Bár mennyire is jól éreztem magam Sopronban, mégis hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elhagytuk a várost. Kicsit fellélegeztem, habár tudtam, hogy a neheze még most következik. Féltem ugyan, hogy anyáék hogyan fognak hozzá viszonyulni, de a szívem mélyén reméltem, hogy nem lesz semmi baj.

- Remélem, nem ijedtél meg nagyon a családomtól. – nézett rám egy pillanatra, de szemét újra az autópályára szegezte.

- Dehogy is! Nagyon aranyosak. Anyukádon látszik, hogy mennyire büszke rád, de ugyan akkor érezhető egy bizonyos fokkal nagyobb féltés is a részéről. Apukád pedig nagyon kedves. Tudom, hogy elváltak a szüleid, és hogy nehéz lehetett elfogadni a helyzetet. Viszont érezhető rajta, hogy úgy tekint rád, mintha csak a sajátja lennél. Ugyan úgy kezel, szeret, és óv téged, mint a tesóidat. Zsófi irtó aranyos. Ahogy felnéz rád, és issza minden szavadat. Gábor pedig, akár csak te. – nevettem. – Ugyan az a nagyszájú, szókimondó, kötekedő, be-beszólogató srác, mint te. Arról nem is beszélve, hogy makacs, önfejű, és pontosan tudja, hogyan érje el amit akar.

- Azért ennyire ne szeressél. – játszotta a megsértettet.

- Tudod, hogy nem úgy gondoltam.

- Jó, mindegy. – mosolyodott el. – És a város? Sopronról mit gondolsz?

- Gyönyörű. Napokat, sőt heteket el tudnék itt tölteni.

- Akkor egyszer majd eljövünk hosszabb időre is. – kacsintott rám.

Még beszélgettünk egy darabig, de láttam rajta, hogy kezd fáradni. Hiába mondtam neki, hogy átveszem a kormányt, pihenjen egy kicsit, szó sem lehetett róla. Így jobbnak láttam, ha hagyom, és nem vonom el a figyelmét.

Már kezdett sötétedni, amikor Pestet elhagytuk. A zene hangosan szólt, én mégis unatkoztam. Kósza gondolatok jártak a fejemben. Egyszer csak Krisztián felé fordultam, és közel hajoltam hozzá.

- Állj meg, légy szíves. – suttogtam a fülébe.

- Valami baj van? – ráncolta össze a homlokát. – Miért álljak meg?

- Ha megteszed, megtudod. – kezemmel megérintettem térdét, és lassan húztam simítottam végig a combján.

- Látom, nagyon szeretnél valamit. – húzódott mosoly az arcára.

- Igen, téged. – suttogtam. Lassan kezdtem kigombolni ingjének gombjait, de megfogta a kezemet.

- Még 5 perc. – mondta remegő hangon.

- Nem bírom ki.

- Muszáj lesz. – nevetett.

Pát perc múlva el is értük a pihenőhelyet, amit főleg kamionosoknak tartanak fent. Egy árva lelket nem láttunk. Krisztián leparkolt a beton placc közepén. Amint leállította az autót egymásnak estünk. Egy ügyes mozdulattal az ölébe húzott. Mosolyogva néztem le rá, és lassan újra elkezdtem kigombolni az ingjét.

- Biztos, hogy nem látnak meg? – kérdeztem két csók közepette.

- Sötét van, az ablakok is sötétítettek, és amúgy sincs itt senki – suttogta az ajkaimba. – Esélytelen, hogy bárki is meglásson. - visszahúzott magához, és újra megcsókolt. A rádióhoz nyúlt, és fentebb tekerte a hangerőt…..

- Itt lennénk. – sóhajtott, amikor leparkolt a házunk előtt. Kiszálltunk az autóból és kivettük a csomagjainkat. A lakásba érve, nagy meglepetés fogadott. Mindenki ott volt. Anyáék, tesómék, Tomikáék, Bencéék….és Máté is. Nagyot pislogva meredtem rá. Nem tudtam elképzelni, hogy mit keres itt, de éreztem, hogy anya szervezkedett a hátam mögött.

- Szia. – mért végig a szemével. – Még mindig gyönyörű vagy. – közelebb hajolt hogy puszival köszöntsön, de én eltoltam magamtól.

- Mit keresel itt? – vontam kérdőre.

- Én hívtam meg. – mosolygott anya. – Miért, valami baj van belőle?

- Nem, nincs semmi. – erőltettem mosolyt én is. – Anya, apa, ő itt Krisztián. – bújtam hozzá közelebb.

- Csókolom. Örülök, hogy megismerhetem önöket. – köszönt udvariasan.

- Szia. Tibor vagyok. Viki édesapja, és nyugodtan tegeződjünk. – nyújtott kezet neki apa.

- Köszönöm. – mondta aranyosan. Apa sorra bemutatott neki mindenkit, majd elhívta a nappaliba.

- Gyere, igyunk meg valamit. – paskolta meg a hátát apa. A fiúk elvonultak a nappaliba beszélgetni, iszogatni. Szandra pedig felvitte a csomagjainkat a szobámba. Én anyával maradtam a konyhában.

- Annyira hiányoztál már. Olyan ritkán jössz haza. – sóhajtott anya. Csodáltam, hogy tud ennyire nyugodt, és természetes lenni, miközben szépen beszervezte a dolgokat a hátam mögött.

- Őt minek kellett meghívni? – tértem a lényegre.

- Kislányom. Máté rendes gyerek, és nagyon szeret téged.

- De én nem szeretem! – mondtam kicsit hangosabban a kelleténél. – Szakítottunk, elfelejtettem. Krisztiánt szeretem, mindennél jobban.

- Viki, Máté sokkal inkább hozzád való. Ő nem ver át, nem csal meg, és ami a legfontosabb őszintén szeret. – sorolta az érveket anya, úgy, hogy nem is tudta, miért szakítottunk valójában. Mindig is azt mondtam neki, hogy már nem szerettem a Mátét, ezért lett vége. Végül is nem hazudtam, mert ez így is volt. Mondhatni, csak megkíméltem a részletektől. Nem akartam, hogy azért aggódjon, hogy milyen egy züllött, alvilági figurával jöttem össze. Már én sem tudom, mit láttam benne.

- Tudom, hogy Krisztiánnak vannak hibái. Ő sem tökéletes. Makacs, önfejű, hisztis. Nincs annyi szabadideje, mint amennyit szeretnék, hogy legyen. Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy Máté a tökéletes a számomra. Biztos vagyok benne, hogy több mindent meg tudna adni nekem… - kezdtem bele mondanivalómba, amikor ajtócsapódást hallottam magam mögött. Hátranézve senkit sem láttam rajtunk kívül a konyhába, így visszafordultam, és befejeztem, amibe belekezdtem. – De kérlek, értsd meg, én már nem szeretem őt. Nekem most Krisztián a mindenem, bármennyire is nem tetszik. Nem kérem, hogy kedveld, vagy hogy szeresd. Csak annyit szeretnék, hogy adj neki egy esélyt. Ismerd meg valójában, és utána mondj véleményt. – mondtam szinte már könnyes szemmel.

Rendben. – sóhajtott. – Adok neki egy esélyt, és megpróbálok vele kedves lenni.

Köszönöm. Nem is tudod, hogy ez mennyit jelent nekem. – mosolyogtam rá. – Viszont, ha most nem haragszol, megkeresném őt.

Menj csak. – dörzsölte meg a hátamat.

Krisztián szemszöge:

A konyhába mentem, hogy megkeressem Vikit, mivel a többiek azt mondták, ott van. Résnyire nyitottam ki az ajtót, amikor meghallottam miről beszél.

- Tudom, hogy Krisztiánnak vannak hibái. Ő sem tökéletes. Makacs, önfejű, hisztis. Nincs annyi szabadideje, mint amennyit szeretnék, hogy legyen. Lehet, hogy te úgy gondolod, hogy Máté a tökéletes a számomra. Biztos vagyok benne, hogy több mindent meg tudna adni nekem… - nem tudtam tovább hallgatni. Idegesen csaptam be magam után az ajtót, és visszamentem a fiúkhoz.

Viki szemszöge:

A nappaliba érve, a srácok már jó hangulatba voltak. Odasétáltam a fotelhez, ahol Krisztián ült, és karomat a nyaka köré fonva pusziltam meg, de elfordította a fejét. Nem értettem a reakcióját. Talán valami rosszat tettem?

- Valami baj van? – suttogtam.

- Semmi. Fáradt vagyok. – kaptam rövid, és tömör választ.

- Gyere haver, menjünk fel. – veregette hátba Bence.

A srácok mentek elől, mi csajok pedig mögöttük. A fenti tetőtérbe érve, Szandra magyarázta, hogy ki hol alszik.

- Tehát, ez a mi szobánk. Ott alszik Bence és Barbi. Ti pedig a régi szobádban alszotok. – mutogatta végig a helységeket.

- Szandra nem akarnál Vikivel aludni? – kérdezte Krisztián. – Nekem még van még mit megbeszélni Tomikával.

- Ne is álmodj róla. Ő az enyém. – húzta magához közelebb.

- Mindegy, akkor itt alszok. – húzta el a száját. Komolyan nem értem, hogy mi baja lehet.

- Azt hiszem jobb, ha magatokra hagyunk titeket. Van mit megbeszélnetek. – fogta meg Barbi kezét Bence. Mindenki behúzódott a saját szobájába.

- Most mi bajod van? – néztem rá kétségbe esetten.

- Semmi. – rázta meg a fejét, de rám sem nézett.

- Ezt utálom benned! Ha bármi bajod van, intézd el magadban, vagy pedig mond el, csak ne viselkedj így. – csattantam fel.

- Én legalább nem vagyok kétszínű? – dünnyögte.

- Tessék? – ráncoltam össze a homlokomat. – Tudod mit, hagyjuk. Elmegyek zuhanyozni. Ha az úrnak hajlandó lesz velem tisztességesen beszélni, és elmondani, hogy már megint miért dünnyög, utána elmondhatja. – mondtam, és elmentem a fürdőszobába…

Mikor végeztem, Krisztiánt sehol sem találtam. Nem volt a tetőtértben, az én szobámban, és Bencééknél sem. Egyetlen egy hely jöhetett még számításba, Szandra szobája. Ahogy benyitottam, csalódottan vettem észre, hogy Krisztián még mindig duzzog. Annyira flegmán, és kérdően nézett rám. Utáltam, amikor így viselkedik.

- Nem zavarok. Csak gondoltam szólok, hogy nálam van még egy üres hely. Ha valaki gondolja, nyugodtan ott aludhat. – tettem utalást Krisztiánra, majd átmentem az én szobámba, és bezártam magam után az ajtót. Fölvettem egy pizsamát, amikor tesóm jött be.

- Hallod, kísérd már ki Mátét. – szólt be az ajtón, de már el is tűnt. Dünnyögve ugyan, de elindultam lefelé a lépcsőn. Krisztián ekkor lépett ki Tomikáéktól. Szomorúan rám nézett, majd leült a tetőtérbe. Gondoltam minél hamarabb kiengedem Mátét, annál hamarabb jöhetek vissza hozzá. A házban már sötét volt. Mindenki elment aludni.

- Viszlát. – köszöntem el gyorsan Mátétól a kapuban.

- Búcsúcsókot nem kapok? – húzott magához közelebb erőszakosan.

- Engedj el! – emeltem fel a hangom.

- Bezzeg neki nem mondanál nemet! Mi van abban a nyálgépben, amiért ennyire oda vagy érte? Ja, bocs, elfelejtettem, hogy Ő a híres, neves SP. A tinik bálványa, a nagy szupersztár. Szánalom.

- Ezerszer jobb ember, mint amilyen te valaha is leszel. – sziszegtem fogaim között, majd egy erős mozdulattal ellöktem magamtól. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, de elkapta a karomat.

- Még nem fejeztük be! – szorította meg erősen.

- Hagyj békén! Ez fáj!

- Ereszd el! – hallottam Krisztián hangját a hátam mögött. Máté egy erős mozdulattal félre lökött. Nagy erővel csapódtam a kapunak. A földre rogyva figyeltem tovább őket.

- Mit képzelsz te magadról? – kérdezte idegesen Máté.

- Nem akarok balhét, menj innen! – válaszolt Krisztián nyugodtan.

- Nekem egy ilyen utolsó playbackelős buzi ne mondja meg, hogy mit tegyek! – mondta Máté, mire Krisztián az öklét emelve nagyot húzott be neki. Máté végül vérző orral jobbnak látta, ha távozik. Krisztián odajött hozzám, és leguggolt elém.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Azt hiszem meghúzódott a bokám.

- Rá tudsz állni? – nézett rám nagy szomorú szemekkel. A segítségével a felállás még ment, de járni már nem tudtam rajta. Felkapott az ölébe, és felvitt a szobába. Letett az ágyra, és hozott vizes ruhát a bokámra.

- Mi volt ez az egész? Miért lett ilyen dühös? – kérdezte, miközben a bokámra helyezte a hideg vizes ruhát.

- Bepróbálkozott, de elküldtem a fenébe. Gondolom ez nem tetszett neki. – vontam meg a vállam. – De sokkal jobban érdekel, hogy mit kerestél kint? Meg hogy egyáltalán miért haragszol rám? – néztem rá félénken. Ő csak elmosolyodott, majd sóhajtott egyet.

- Hallottam, amit anyukáddal beszéltél a konyhába. Úgy éreztem, hogy csak játszol velem, és hogy csak második vagyok Máté mellett, akiről eddig még csak nem is hallottam. – hajtotta le a fejét.

- És ezt miért nem mondtad el? – közelebb másztam hozzá, és a karjaiba bújtam. – Amúgy is, legközelebb, ha hallgatózol, hallgasd végig a dolgokat. Fogadjunk, hogy azt már nem hallottad, amit utána mondtam. – pusziltam meg.

- Mert? Mit mondtál még? – sóhajtott.

- Azt, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. – néztem a szemébe. – Máté már rég a múlté. Már nem érzek iránta semmi mást, csak gyűlöletet, és megvetést. Elárulok egy titkot, sosem volt olyan fontos számomra, mint te.

- Köszönöm. Nagyon sajnálom. – suttogta, mire én lágyan megcsókoltam. A nagy békülés után végül mégis csak velem aludt. Egymás karjaiban hajtottuk álomra fejünket.