92. rész

Közel 3 éve követhetitek nyomom Viki és Krisztián ügyes-bajos életét. Persze voltak kisebb nagyobb szünetek... Nem megyek bele a részletekre, mert most más, ennél fontosabb közölni valóm van!
Ladies and Gentlemen.......  lassan vége a történetnek! Bár gondolom sejtettétek.
Még szinte gyerekként kezdtem a történetet, és az idő folyamán változtam, felnőttem és ami a legfontosabb stílust váltottam. Mindezen változásokat nem tudom megmutatni ebben a történetben, hisz keretek közé vagyok szorítva. Viszont a szívemhez nőttek a szereplők!
Döntésem a következő. Viki és Krisztián továbbra is velem lesz. Lehet mondani, hogy ennek a sztorinak a folytatása következik, de igazából szerintem az egész önmagában is megállja majd a helyét, mindenféle előismeret nélkül is érhető lesz.
Illetve nyitok majd egy másik oldalt, ahol egy teljesen más fajta történetet olvashattok. Új stílusban, új cselekményszállal és ami a legfontosabb új szereplőkkel!
Ennyit a közeljövőről.
Jó szórakozást!
P.S.: Remélem az olvasóim megajándékoznak némi véleménnyel. Bármilyen formában!


zene

Krisztián szemszöge:

Gondokkal terhelve dőltem hátra kedvenc kávézóm bőrkanapéjában és hagytam, hogy a nikotin testem összes sejtjét átjárja. Órák óta foglaltam a helyet a fiatalok elől, akik csoportosan áramlottak be az ajtón, hogy némi társadalmi életet éljenek.

Hiába ültem és gondolkodtam, semmivel sem jutottam előrébb, sőt…. A kétségbeesettség még inkább eluralkodott rajtam és szürke fellegei vészjóslón tornyosultak fejem fölé.

Heni kiiktatva, rendben. Hiszek neki, nem fog visszajönni soha többet, de akkor is… hogyan tovább? El kell mondanom Vikinek, így tisztességes. Nem építhetem további kapcsolatunkat hazugságokra. További kapcsolat? Mégis miről beszélek? Ha ez kiderül, biztosan nem akar többet látni. Talán nem kéne szólnom semmit, hisz Heni elmegy, így a lebukási esély is nullára redukálódik. Pontosan! Heni továbblép, Vikinek meg nem kell megtudnia semmit. Megkérem a kezét úgy, ahogy terveztem és igyekszem majd boldoggá tenni.

Mégsem hazudhatok neki egy életen át! Egyszerűen ennél jobbat érdemel… nálam jobbat érdemel. Olyan emberre van szüksége, aki nem veri át, aki nem okoz neki folyton folyvást fájdalmat. De a gondolat is taszít, hogy valaki más van mellette, valaki más érinti úgy, ahogy én teszem.

    - Egyél valamit. – tett le elém egy süteménnyel borított tányért a már jól ismert pincérlány, és tovább is haladt az asztalomon. Egy mosoly kíséretében kissé utána néztem, majd az órámra pillantottam. Délután 4 is elmúlt már pedig azt mondtam Vikinek, hogy sietek.

Apropó Viki! Egész nap még csak nem is keresett. Se egy hívás, vagy egy üzenet. Semmi.

   - Kicsim, megjöttem! – kiáltottam, ahogy beléptem a bejárati ajtón, de választ nem kaptam. – Viki, hol vagy? – szóltam erélyesebben és elindultam befelé a lakásban. A nappaliban ült nekem háttal. – Szia. – suttogtam.

Ismételten válaszra sem méltatott. Felállt lassan és a kanapét megkerülve gondterhelt tekintettel pillantott rám.

    - Beszélnünk kell. – mondta lassan és tagoltan a nyomatékosítás kedvéért. – Most. – tette hozzá.

        - Itt vagyok. Mond, mi a baj? – ráncoltam össze a homlokom. Sejtettem, hogy mi is fog történni, de titkon imádkoztam, hogy ne legyen igazam.

Néztem, ahogy könnyed, kecses léptekkel az asztalhoz sétál, és egy dobozt emel kezei közé. Lassan felnyitotta tetejét és egy baseball sapkát húzott elő.

      - Emlékszel még erre? – kérdezte mire én csak kérdőn néztem rá. –A megismerkedésünk elején azt hittem, csak meg akarsz dugni és miért is gondoltam volna mást, hisz férfi vagy és az akkori életstílusod sem javított a helyzeten.

        - Hogy jön ez most ide? – ráncoltam össze a homlokom, de csendre intett és folytatta.

      - Te voltál az, aki végig hitegettél, hogy én több vagyok ennél és komolyan gondolod velem, illetve, hogy képes vagy miattam megváltozni. Hittem neked és az első este után Pixánál kérésemre ruhát adtál köztük ezt a sapkát is. Én hülye, elhittem minden szavadat, de tudhattam volna, hogy sosem változol. Mindez csak üres ígéret volt. A legrosszabb viszont, hogy nem ez volt az egyetlen hazugság kapcsolatunk során. Az ilyen esetek szép lassan lyukat képzett köztünk, mint az olló a sapka anyagán. – magyarázta és egy határozott mozdulattal átszúrta a sapkát.

           - Az volt a kedvencem. – sóhajtottam

       - Még mindig nem fejeztem be. – dobta félre a sapkát majd újra a dobozba nyúlt, de most egy CD-t vett ki belőle. – És ez? Egyik veszekedésünk után írtad és az igen kreatív feladványod megoldásaként találtam rá. Még hogy „Minden kincs”. – idézte az általam jól ismert dal szövegét. – Újabb üres szavakba ütközünk. Hihetetlen vagy. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy pályát tévesztettél. Színésznek kellene állnod, szóval erre semmi szükség. – törte ketté egy határozott mozdulattal a gyönge, fényes lemezt, darait pedig lábam elé hajította. Újra a dobozba nyúlt és képek kerültek elő belőle. – Ezek is csak semmitmondó színezett papírlapok. Egy kis tűz, vagy egy óvatlan mozdulat és tönkremennek. – szakította félbe az összest és a földre szórta a közös emlékeket.

             - Szóval tudod. – próbáltam nyugodt maradni miközben legbelül rettegtem.

      - Meddig akartál még hazudni? El akartad mondani egyáltalán az igazat? – túrt hosszú szőke hajába idegesen. – Tudod mit, inkább ne is válaszolj. Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra és kifogásaidra. Tűnj el, hagyj békén! Látni sem akarlak. – kiabálta egyre hisztérikusabban.

          - Hallgass meg, kérlek. Nem az van, amire gondolsz. – fogtam meg a karját ezzel megakadályozva, hogy elmenjen.

      - Ne hazudj Krisztián. Csak most az egyszer ne. Láttam, érted? A két szememmel láttam, ahogy Henit… - nem tudta kimondani, de értettem mit akar. Mérhetetlen fájdalom tükröződött az arcáról.

            - Mi az, hogy láttad? – suttogtam.

        - Most menj el, kérlek. – rántotta ki karját szorításomból és a szobába rohant az ajtót becsapva maga után.

   - Viki kérlek!

       – Értsd meg, most nem akarlak látni. Ez túl sok még nekem. Hagyj magamra, légy szíves. – szólt immáron az ajtó mögül, én pedig mi mást tehettem volna… Teljesítettem kívánságát és elmentem.

Viki szemszöge:

Abban a reményben tettem be a lábamat a stúdióba, hogy meglepem Krisztiánt, hiszen úgy látszott egész napos elfoglaltsága támadt. Ehelyett viszont pont neki sikerült engem meglepnie és életem egyik legnagyobb csalódását kiviteleznie. Lassan nyitottam be az irodába és csak álltam ott ledöbbenve, várva azt, hogy valaki felrázzon és közölje, csak álmodom. De nem így volt. Ordítottam volna a fájdalomtól, ami belülről feszített, de mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Könnyekkel megtelt szemmel csendben hagytam magam mögött mindent és mindenkit. Tudtam, már rég sejtettem, hogy nem őszinte velem, hisz viselkedése egyre különösebb lett az elmúlt hónapokban. Hosszú órákra eltűnt és mikor visszajött valami furcsa idegesség keringte körül minden mozdulatát. Mindezek ellenére próbáltam nem ezzel foglalkozni és elhitetni vele, hogy minden rendben van, de ezzel önmagamnak is hazudtam. Igaz a mondás miszerint, amit nem tudsz, nem fáj! Ahhoz, hogy valós érzéseim tudatosuljanak bennem szükség volt arra, hogy a saját két szememmel lássam.

Hazaérve megkönnyebbülés fogott el, hogy nincs otthon senki. Nem tudtam volna mit mondani a többieknek… A szobában körülnézve mindenről ő jutott eszembe és a közös életünk. A dolgok viszont átértékelődtek bennem. A tettei már nem voltak meghatározóak, szavait már nem hittem el és ami a legfontosabb, a felé támasztott bizalmam is megdőlt.

Nem tudtam, mi lesz ezután, hogy képes leszek-e itt maradni, vagy egy időre búcsút kell mondjak Budapestnek.

Egy dolog viszont biztos voltam: Szeretem, de sosem fogok tudni neki megbocsájtani!

Miután elküldtem Krisztiánt, összepakoltam pár ruhát és a táskámat megfogva én is elmentem. Nem szeretettem volna bárkinek is magyarázkodni, vagy érezni a szánalmukat így egy szállodába mentem. Természetesen mindenki agyonaggódta magát miattam így folyton kerestek. Kedvesen közöltem mindenkivel, hogy jól vagyok és csak egy kis magányra vágyom.

Napok teltek el úgy, hogy én ki sem mozdultam a 4 fal közül. Krisztián naponta többször is hívott és szinte minden alkalmat megragadott, hogy sajnálatát közölje illetve, hogy a valószínűleg jó előre kitalált mentségeivel megbocsájtásra bírjon. Sosem hallgattam meg. Nem voltam kíváncsi semmire, ami vele kapcsolatos vagy hozzá köthető. Időközben persze mindenki informálódott a történtekről, így próbálták a témát nem felhozva hogylétem felöl érdeklődni és ez engem a halálba kergetett. Nincs is annál rosszabb, mint amikor az emberek megjátsszák magukat.

Röhejes volt, ahogy 1-1 beszélgetés során kerülték Krisztián nevét és azt, amit tett… Sokszor legszívesebben elordítottam volna magam, hogy „Igen! Megcsalt! Mond ki, a picsába is!”

         - Na, jó, elég volt ebből! Nem élhetsz örökké bezárkózva! Már így is annyi időt gubbasztottál benn a szobában egyedül, hogy lassan újra kell szocializálódnod, annyira elszoksz a társaságtól! - szűrődtek át Szandra szavai a telefon hangszóróján. Minden nap megpróbált valahogy társaságra bírni, persze eredménytelenül. - Ma este csajos bulis és muszáj jönnöd!

     - Szandra tudod, hogy semmi kedvem hozzá. – sóhajtottam a telefonba.

         - Ne kezd megint, mert most nemleges választ nem fogadok el! – erőszakoskodott – Kérlek szépen! Csak egy kis időre gyere el velünk. Csak egyetlen egy ital erejéig, míg kicsit kikapcsolsz. Ha nem érzed magad jól, eljössz. Kérlek!

    - De csak egy ital! – adtam be a derekamat.

       - Na, végre! Szuper! – örvendezett – Pontban 8kor a Jam Pubban! Ne késs!

  - Értettem. – mosolyogtam el lágyan Szandra elutasítást nem tűrő személyiségén.

Estére meggyőztem magam, hogy jót fog tenni, ha egy kis időt a csajokkal töltök. Már majdhogynem a buli hangulatától izgatottan szálltam be a taxiba.

     - Viki, várj! – kiáltott egy hang. Értetlenül néztem körbe, hogy nekem szóltak vagy én értettem valamit félre, és ekkor megláttam Őt, ahogy felém szalad. Dühösen ültem be a kocsiba és csaptam be az ajtót. – Csak egy perc, kérlek! – állt meg a jármű mellett levegő után kapkodva.

      - Mit akarsz? – húztam le résnyire az ablakot. – Tudod jól, hogy nem foglak meghallgatni. Eddig sem tettem, most miért tenném?

               - Tisztában vagyok vele. – bólintott. – Csak át szeretném ezt adni. Dobd a kukába, tépd szét, vagy égesd el! Nem érdekel, csak előbb olvasd el, kérlek.

Átadta a borítékot és elment én pedig a meglepetéstől ledermedve ültem a hátsó ülésen.

     - A címet hölgyem. – szólt a sofőr, de kérdését meg sem hallva szálltam ki a taxiból és zárkóztam be újra a szobámba. Órákon át ültem a kanapéban és meredtem a dohányzóasztalon lévő fehér lapra. Egyik felem hallani sem akart róla, hisz tudta, hogy csak még nagyobb fájdalommal járna, ha kinyitnám. Lelkem másik fele, valószínűleg dominánsabb fele, a borítékot darabokra tépve vette volna kezébe a benne lévő levelet, abban reménykedve, hogy választ kap azokra a kérdésekre, melyeket még magamnak sem mertem feltenni.

    - Viki nem vagy normális. – sóhajtottam és a boríték után nyúltam.

Neked!

Mostanában sokat ácsorgom az ablakban. Nézem a várost. Nézem a parkolót, ahol kiszállsz a kocsiból, és lelki szemeim előtt látom, ahogy mindez újra megtörténik. Látom magam, ahogy utánad szólok,  hogy egy puszit azért adhatnál. Megteszed. Kapkodós, elbénázott, "na, jó, de most már mennem kell" csók.

Szinte értéktelen….

Mindez miért? Mert nem vigyáztam rád eléggé. Egy óvatlan pillanatban, felelőtlenségemből eredően hírtelen minden megváltozott és többé nem néztél a szemembe. Egy ideje érezhetted, hogy máshol járok gondolatban, s hogy fizikailag is szeretnék valahol máshol, tőled a lehető legtávolabb lenni. Tudom, tettemre nincs mentség.

Azóta is folyton folyvást a szobámban ülök. Naponta küzdöm meg az érzéssel, hogy, eléd álljak és elutasítást nem tűrve, hallgatásra késztesselek, de még mindig nincs bennem elég erő, hogy megtegyem. Pedig a megoldás, amit azóta is keresek, hogy valamilyen módon visszakapjam a bizalmadat, talán ott vár rám…

Furcsa mennyire él még bennem szinte minden pillanat, minden mondat, minden mozdulat, minden érintés. Szeretem felidézni őket. A kezed próbálkozásait a testemen, a szád érintését, s a hangodat, ahogyan azt súgod a fülembe, hogy megőrjítelek.

Hibám minden pillanatát magamba fogadom, figyelem, próbálom elfogadni és megértetni, hogy miért… miért tettem. Kérdésekkel ébredek és alszom el, és naponta milliószor gondolom át minden egyes percét..
Szerettelek!

Sokat gondolkodtam rajta miért, és mit szerettem benned annyira. Kerestem a válaszokat, mi az, ami ilyen mértékig képes volt összetartani bennünket, de nem találtam értelmes magyarázatot. Egyikünk sem különleges, talán csak elég érzékenyek vagyunk, hogy könnyedén egymásra tudjunk hangolódni és ettől olyan csodálatos ez az egész. Már nem zavar, hogy nem értem. Nem kell mindig mindent megérteni. Vannak dolgok, amiket csak elfogadni, csak befogadni kell.
Tudom, hogy az életben kell valaki, aki, ha hibázol, ha butaságot mondasz, vagy teszel, azonnal észhez térít. Ez voltál nekem Te!

Megsértődhettem és elrohanhattam, de ezzel csak saját magam csaptam be. Ez sokak számára nyűgöt, és terhet jelentene… Szóval szeretném megköszönni, hogy itt voltál velem. Nagyon fontos voltál nekem. Már-már felfoghatatlan mértékig fontos.

Önámítás volt?

Ugyan!

De ha mégis, akkor sem érdekel! Szerettem azt, aki vagy, és azt, akivé én váltam általad. Egy nagy halom szeretettel és érzelemmel kísért bölcsesség, amit Tőled kaptam.

Mi mást mondhatnék:

                                                                      Köszönöm Neked!

K.

Könnyes szemmel meredtem magam elé. Bármennyire is nem akartam beszélni vele, ezt a levelet nem hagyhattam szó nélkül. A telefonom után nyúltam..

„Sajnálom. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni megbocsájtani. A történtek ellenére mégis szívből remélem, hogy megtalálod a hozzád illő lányt, és boldog leszel. Néha férfias érzéketlenséggel támadsz a társadra ugyan, a sértett egód hangján, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy megrémítsen és elüldözzön bárkit is. Légy boldog. V”

91. rész

 zene

Krisztián szemszöge:

A felkelő nap sugarai, melyek áttörték a szoba félhomályát összeölelkezve találtak bennünket. Az álmából ébredő város zajai betöltötték a szobát. Tudatom lassan tisztulni látszott, ahogy Viki meztelen testének puha bársonyát éreztem bőrömön és hallottam halk szuszogását. Szemem még csukva volt, még nem akartam a valóságot. Agyamban még az éjszaka képei száguldoztak. Önkéntelenül is közelebb húztam őt magamhoz. Csak még egy kicsit had élvezzem ki…

A konyhából zajok szűrődtek át. A frissen főzött kávé illata ellenállhatatlanul csábított. Óvatosan kimásztam az ágyból és boxerem után nyúltam.

    - Hosszúkávé tejjel és két cukorral. – szóltam Szandrának, miközben szemeim álmosan dörzsölgettem.

        - Hiába gondolja úgy az úr, hogy étteremben van. Talán előbb kérem, vagy légyszives… Többre mennél vele.

   - Szandra! – szóltam talán erősebben, mint ahogy szerettem volna. – Kérlek.

      - Leszállhatnál végre a magas lóról. Az elmúlt hetekben rád se lehet ismerni. Az eddig is nagy arcod, még nagyobbra nőt. Lehetséges ez egyáltalán? – fordult Tamás felé, miután a kávét elém helyezte.

     - Hagyd inkább kicsim. Morcos kedvében van, pedig a karmolásokat elnézve rajta, azt hinné az ember, egy ilyen éjszaka után rosszkedvnek nyoma sincs.

        - Jó reggelt. – nyújtózkodott az ajtóban állva Viki. A látványtól padlót fogtam. Az általam tegnap viselt ing volt rajta, mely szabadon hagyta tökéletes, formás lábait. Közelebb sétált, kezeivel végigsimított a felsőtesztemen és édes csókot lehet nyakamra. Beleborzongtam érintésébe. Az ölembe ült és a bögrém után nyúlt.

   - A koffeinfüggők. – jegyezte meg gúnyosan Szandra – Belehalnátok, ha egyszer mondjuk, narancslevet innátok reggel? Nem pörgeti fel úgy a szívet és mellesleg sokkal több vitamint tartalmaz.

       - A reklámot a Kaliforniai Narancstenyésztők Egyesülete támogatta. – úgy látszik, a mai napon Szandrával nem igazán vagyunk egy hullámhosszon.

           - Tomika mi menjünk inkább. Krisz egója túl sok helyet foglal el a konyhában. – fogta meg Szandra Tamás kezét és elhagyták az említett helységet.

        - Inkább nem is akarom tudni. – csóválta fejét rosszallóan Viki. Kicsit megemelkedett az ölemben, hogy elérje az asztal közepére helyezett pirítósokkal teli tányért. Szememmel végigkövettem minden egyes mozdulatát. Tisztában voltam vele, hogy tudja, érzi, hogy nézem és azzal is tisztában voltam, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát emiatt. Tekintetem megakadt a vöröslő vágásnyomokon, melyek elborították csuklóját.

    - Ez én voltam? – kaptam idegesen keze után.

       - Nyugi. Semmi baj, majd eltakarom egy karkötővel vagy valamivel. – mosolyodott el lágyan.

     - Nem akarlak bántani. – suttogtam.

             - Tisztában vagyok vele. – simított végig az arcomon és apró csókot adott. – Ne ostorozd magad miatta. Kérlek.

Nem tudtam mit tenni. Lassan bólintottam, de legbelül még mindig egy utolsó mocsoknak éreztem magam, amiért folyton csak bántom Őt… Őt, akit a legjobban szeretek a világon.

        - Ugye ma semmi dolgod nincs? – pislogott rám kislányosan.

            - Nem. Szerintem ma szabad vagyok. – fontam kezeimet dereka köré.

      - Nagyszerű, mivel terveim vannak az úrral. – mosolygott sejtelmesen. Ajkaimmal óvatosan közelítettem felé. Lassan és lágyan csókoltam, mire ujjait a hajamba túrta.

Már kezdtünk belemelegedni, de a telefonom csengése megzavart minket.

          - Esküszöm, egyszer szétverem. – motyogtam ajkaiba.

      - Örömmel segítek. Hozom a húsklopfolót. – vigyorgott Viki. – Menj, vedd fel. Addig én összepakolok.

         - Sietek vissza. – adtam egy utolsó csókot és már rohantam is a szobámba a telefonért. – Bárki is vagy, ajánlom, hogy fontos legyen. – fenyegetőztem a privátszám feliratot nézve.

    - Éder Krisztián. Tessék!

        - Milyen hivatalos ma valaki. – megálltam a szívem, ahogy meghallottam Heni hangját.

   - Mit akarsz?

      - Találkozzunk.

    - Kicsi szívem, nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz. Eszem ágában sincs többször találkozni veled. Nem érdekelsz és tudod mit? Fenyegetőzz nyugodtan tovább, hogy mindent kitálalsz Vikinek…

      - Krisz nyugi! Csak hallgass meg, kérlek. Ígérem, soha többet nem jelentkezem. Csak most, utoljára találkozzunk. A stúdió előtt várlak.

         - Rendben. – sóhajtottam. – Fél óra és ott vagyok. – adtam meg magam és bontottam a vonalat.

    - Ki volt az? – kérdezte Viki mikor már felöltözve visszamentem a konyhába. – Elmész?

       - Be kell szaladnom a stúdióba. Közbejött egy munka, de ígérem, hogy sietek, és amint végzek, jövök haza. Rendben?

       - Persze menj csak. – sóhajtott lemondóan. Közelebb léptem és magamhoz húztam. Meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. – Siess haza. Az ágyban várlak. – sétált el mellettem.

Mindezek hallatán nagyot nyeltem. Legszívesebben maradtam volna és utána mentem volna, de sajnos most nem lehetett. Le kell zárnod Kölyök a dolgokat, végleg….

Heni már a stúdió előtt várt. Mikor meglátott, mosolyogva közelített felém. Két puszival köszöntünk egymásnak és bementünk az irodába.

    - Szóval miről lenne szó? – dőltem magabiztosan hátra a székemben. Próbáltam érzéketlen maradni és nem kimutatni, hogy mennyire mélyen érintenek a mostanában történtek.

          - Bunkó vagy. Megértelek, nem is vártam mást. – jegyezte meg csalódottan – Csak el szerettem volna búcsúzni. Elutazom.

     - Értem. Szóval, míg vissza nem jössz, nem lesz aki baszogasson és ezért kellek most én. Igaz?

      - Félreértesz Krisztián. Elmegyek, de végleg. Nem jövök vissza soha többet.

         - Mégis miért? Mért pont most döntöttél úgy, hogy felhagysz azzal, hogy tönkretedd az életem?

     - Semmi baj. Bánts csak nyugodtan, megérdemlem. Igazad volt! Krisztián én ez vagyok, - mutatott végig magán – én nem ilyen vagyok. Talán túlságosan is éltem, és elfelejtkeztem közben az olyan fontos dolgokról, mint a szeretet, a barátság, vagy a tisztelet. Azt hittem bármit megkaphatok, de nagyot tévedtem. Hittem benne, hogy ha visszakaplak, minden rendbe jön, és újra önmagam leszek. De megfeledkeztem egy fontos tényről! Arról, hogy te már tovább léptél és boldog vagy valaki más oldalán. Nekem is ezt kell tennem. Épp ezért utazom el.

        - Hová mész? – kérdeztem.

    - Máltára. Ott nincsenek ismerősök, senki sem tudja, ki vagyok…

        - Tiszta lappal kezdhetsz új életet. – fejeztem be gondolatmenetét.

      - Pontosan. Csak nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem zárom le magam mögött a zűrös dolgokat. Ott csak tovább kísértenének az emlékek. Krisztián, én nem szeretném, ha haraggal válnánk el. Tudom, nem volt szép, amit tettem, de kérlek… - mondta elfúló hangon, könnyeivel küszködve.

     - Ssss, semmi baj. – öleltem át szorosan. – Nem haragszom. – Nem feltétlenül mondtam igazat, de rossz volt látni, hogy ennyire emészti magát. Szerettem volna, ha továbblép, és ehhez muszáj felszabadulnia minden teher alól.

Lábai megrogytak. Még erősebben szorítottam magamhoz miközben én magam is az asztalnak támaszkodtam. Egy ideig nyugtatgattam. Hosszú idő után most láttam benne hosszú idő óta először azt a törékeny lelket, akit régen szerettem. Tudtam, ha újra önmagára talál, képes lesz a boldogságra.

        - Irigylem Vikit. – suttogta halkan. – Azt, ahogy nézel rá, ahogy hozzá szólsz, ahogy beszélsz róla, ahogy érzel iránta… Irigylem, mert én sosem voltam képes ilyen mély érzelmeket kiváltani belőled.

      - Szerettelek. – vallottam be őszintén.

         - De nem úgy, mint őt.

    - Sajnálom.

Talán Heni elesettsége miatt, talán az újra felszínre kerülő emlékek miatt, vagy az egész elcseszett szituáció miatt, de késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Még egyszer. Utoljára. Óvatosan álla alá nyúltam. Fejét lassan magam felé fordítottam. Ajkait gyengéden birtokba véve adtam utat vágyamnak. Nem ellenkezett, sőt… Kezdtünk egyre jobban egymásba feledkezni és lassan elveszteni józan eszünket.

       - Szeretkezz velem. Csak egyszer. Utoljára. – suttogta. Kezeim combjára siklottak. Beléjük markolva emeltem fel az asztalra és furakodtam lábai közé, mindezzel néma választ adva kérésére. – Szeretkezz velem, úgy ahogy Vikivel tennéd. Érezni akarom, hogy szeretsz, még ha a valóságban nincs is így… Tudni szeretném, milyen neki, milyen, amikor valaki annyira szeret, hogy az életét adná érted.

               - Lehetetlent kérsz tőlem. – suttogtam miközben nyakát csókolgattam. Heni türelmetlensége megnyilvánulni látszott, ahogy kezem megragadva lassan vezette végig testén egészen nadrágja szegéjéig. Fejét hátrahajtva felsóhajtott. A látvány mégjobban fokozta bennem a vágyat, meg igen… vágytam rá… akartam… akartam, hogy az enyém legyen. Csókok közepette megszabadítottuk egymást minden felesleges ruhadarabtól.

 Amint ujjaim kényeztetni kezdték, elvált ajkaimtól és hangos nyögések törtek fel belőle. Az akkor elhagyatott stúdió akusztikája tökéletes visszhangzást eredményezett, melytől idegrendszeremben az utolsó hajszálvékony húr is elszakadt…

Határozott mozdulattal hatoltam belé, minek hála teste megfeszült és éreztem, ahogy több millió apró kis darabra hull karjaimban. Kínzóan lassan kezdtem benne mozogni, hogy vágyait újra felkorbácsoljam.

Tekintetem a plafonnak emeltem. A 90-es évek hangulatát keltő lámpa égője narancssárgássá festette szemhéjam belsejét. Egy pillanatra megelevenedett előttem Viki angyalian édes mosolya.

   - Ne! – suttogtam.

     - Nem jó? – hajolt közelebb Heni.

   - De. – suttogtam és újból lassan mozogattam a csípőm.

Heni felnyögött és csípőjével rásegített, hogy minél beljebb kerülhessek. Lehunyt szemmel élveztem a szeretkezést és az egyre hevesebb tempó miatt Heni által okozott marásnyomok szinte lüktető égését a hátamon.

A gond csak az volt, hogy valaki mást képzeltem Heni helyére. Vagy talán ez pont, hogy nem gond…